Sporttal gyógyította meg súlyos betegségét

Mióta küzdesz a pánikbetegséggel?

– Az első roham 23 évesen, 1996 tavaszán tört rám, olyan rosszul lettem, hogy mentő vitt kórházba, ahol aztán egy hónapig kezeltek.

Akkoriban hogyan találtál kiutat a betegségből?

– Sportújságíróként egyáltalán nem volt ritmusa az életemnek, éjjelente sokáig ébren voltam, keveset aludtam, nem étkeztem rendesen, ezeken mindenképpen változtatnom kellett. Már akkor felhívták a figyelmemet a rendszeres mozgás fontosságára, a kórház udvarában kezdtem el futni, de később csökkent a lelkesedésem.

Miért? Nem segített a futás?

– De igen, csak a gépszíj megint elkapott.

Ezzel együtt az állapotod is romlott?

– Persze. A pánikbetegség sajátja, hogy mindenképpen utat tör magának, ha nincs rendszer az életedben, ha nem vagy elég fegyelmezett és nem tartod be a szabályokat. Nincsenek általános előírások, mindenkinek más módszer válik be, amire saját magának kell rájönnie, de egy egészen biztos: mivel a pánikbetegség minden fajtájának velejárója a heves szívdobogás, a szíved erősítésével csak javíthatsz az állapotodon.

Mennyi idő telt el addig, amíg rájöttél, hogy tényleg nem tudsz sport nélkül élni?

– Sajnos tíz éven át még linkeskedtem, mindig találtam kifogást, hogy miért nem kezdek el mozogni. Igaz, a helyzetem nem volt könnyű, hiszen a pánikbetegségből adódóan nyugalmi állapotban is 90-100 volt a pulzusom, ilyen állapotban pedig nehéz sportolni.

Hogyan fogtál neki mégis?

– Több kardiológusnál jártam, mindegyik megnyugtatott, hogy nincs gond a szívemmel, fogadjam el, hogy ez az állapot a betegségemből adódik, és lassan, fokozatosan nyugodtan kezdjek el mozogni.

Hogyan teltek az első hetek? Mivel tudtad rávenni magad, hogy ne hagyd abba?

– Időközben sok minden történt az életemben, 2002-ben szültem, több családi krízisen átestem, jelenleg is egyedül élek a lányommal. Minden egyes probléma csak tovább rontott a helyzeten, a rengeteg idegeskedéstől sokat voltam beteg, a heves szívverés felgyorsította az anyagcserémet, kritikus állapotba kerültem, annyira lefogytam. Máskor az idegtől éppen enni, sőt falni kezdtem, akkor pedig meghíztam. Ám eljött egy pont az életemben, amikor azt mondtam: ez nem mehet így tovább! Ha nem változtatok, nem fogom tudni felnevelni a gyermekemet. És akkor belevágtam.

Mi volt a recepted?

– A fent említett problémákon túl több gondom adódott, az egyik az időhiány, hiszen az életem úgy alakult, hogy pluszmunkák vállalására kényszerültem. Ott volt, ugye, a kislányom is, és az sem volt mellékes kérdés, hogy milyen mozgásformát kezdjek el. Fiatalon tíz évig asztaliteniszeztem, de azt nem lehet egyedül csinálni, és nekem nem volt arra lehetőségem, hogy folyton egy partnerhez igazodjak, ezért olyan sportágat kellett választanom, amit egyedül is lehet űzni.

Fogtad a mackóalsódat és kipróbáltál mindent?

– Hát... Majdnem. Az aerobikkal és a hasonló mozgásformákkal kezdtem, de rájöttem, hogy nem tudom memorizálni a koreográfiát, úgyhogy ennek semmi értelme. Viszont ahova mentem, ott volt egy konditerem is, kedves és figyelmes edzőkkel, akik sokat segítettek az elején. És mivel a sportos múltamnak köszönhetően hamar belejöttem, ott ragadtam.

Vagyis neked a konditerem jelenti a megoldást?

– Visszatalálásom a sporthoz úgy nagyjából öt-hat évvel ezelőtt történt, akkor tényleg az edzőteremmel kezdtem, de azóta sok mást is csinálok. A fitneszterem egyébként azért jó, mert a gépekkel izmot lehet fejleszteni, zsírt lehet égetni, de ebben sokat segítenek a kardiógépek is, én imádom a futó- és taposópadot. Ezeken parlagfűszezonban és az elviselhetetlen, mínusz húsz fokos hidegben is tudsz kardiómozgást végezni. De ha jó idő van, ma már kint, a szabadban futok, ami káprázatos élmény, és mivel a sport nyitottá tett, új barátokat is szereztem, akik tökéletes fallabda-partnerek, vagyis harmadik sportágnak bejött a squash.

Hetente hányszor edzel?

– Majdnem minden nap. Hétköznaponként 5 óra 40-kor kelek, hatkor ébresztem a gyereket, hét előtt kirakom az iskolánál, hétkor már az edzőteremben vagyok. Kilenckor kezdek a munkahelyemen, változó, hogy meddig dolgozom, hol délután négyig, máskor este 11-ig. Délutánonként a kislányomat elviszem a különóráira, ő kosárlabdázik és furulyázik, ha erre nincs lehetőségem, a nagyszülők segítenek. Minden nap este érünk haza és másnap minden kezdődik elölről. Ha nem fér bele a reggeli edzés, otthon, szobakerékpárral pótolom a tréninget.

Hogy bírja a kislányod?

– Most tízéves, ezt szokta meg, rendkívül aktív életet él ő is. Vettünk két polifómot, otthon együtt szoktunk tornázni, hasra, fenékre, combra, karra és hátra dolgozunk, és utána nézegetjük, hogy kinek keményebb az izma. Zenére táncolni is szoktunk, saját koreográfiára, olykor egy-egy órát végigedzünk így – nevetve, önfeledten. Az ő életének ugyanúgy része a mozgás, mint az enyémnek, egyáltalán nem lázad a hajnali kelés ellen.

Soha nem fordul elő, hogy azt mondod: én ma nem kelek fel? Úgysincs egy kiló súlyfeleslegem, most inkább alszom!

– Érzem, hogy mikor kell pihenni, az ember nem zsigerelheti ki a szervezetét. Hétköznaponként egy-egy szünnapot beiktatok, és olykor hétvégén is. Ennyi év betegség és ilyen hosszú sportmúlt után már tudom, hogy mikor lustaságból nincs kedvem edzeni menni, és mikor tart vissza tényleg a fáradtság. Alapvetően fegyelmezett vagyok, erősebb akarok lenni a betegségnél és a gondjaimnál, úgyhogy a lustaságot most már simán legyőzöm.

A gyermeked mennyit lát a betegségedből?

– Tud róla, hisz’ majdnem mindent elmondok neki. Két éve egy munkahelyi probléma miatt megint nagyon rossz állapotba kerültem, egy hónapon belül kétszer is előfordult, hogy öt napig nem aludtam és folyamatosan jöttek a pánikrohamok. Reggelenként látta a kislányom, hogy nem vagyok jól, mondtam neki, hogy nem aludtam, fáradt vagyok, ilyenkor nagyon szót fogad. Ebben a helyzetben az edzést is kihagytam, megvártam, hogy tisztázódjon a helyzetem, és csak akkor kezdtem újra, amikor már jobban éreztem magam.

Ezek szerint a rendszeres mozgás ellenére is vissza-visszaesel?

– A pánikbetegség élethosszig tartó probléma, de nem mindegy, hogyan reagálsz rá. Van, akit leszázalékolnak, én úgy érzem, ha vannak is hullámvölgyek, a kezemben tartom a gyeplőt. Elképesztő tartást ad a sport, fizikailag és idegileg sokat segít, az ember tudata is sokkal tisztább, ráadásul jobban becsüli önmagát.

Jövő februárban negyvenéves leszel, sokat dolgozol, egyedül vagy a kislányoddal, vagyis nem könnyű a helyzeted. Mit ajánlanál a sorstársaidnak?

– Ahogy már utaltam rá, szerintem nincs általános recept. A legfontosabb, hogy mindenki találja meg a neki megfelelő mogzásformát. Innentől kezdve már csak elszántság kérdése az egész. Ha nagyon nincs kedvem reggel felkelni, elriaszt a hajnali sötétség és hideg, mindig azt mondom magamnak: „Rita, most szörnyű, de ha már ott vagy az edzőteremben, jó lesz, utána pedig úgy nézhetsz a tükörbe, hogy megint győztél!” És ha visszahúz az ágy, akkor is kikászálódom belőle... Másképp nem megy!