A májusban hetvenet betöltő Kóbor János oviba jár, szimfonikusokkal gyakorol, könyvet ír – nem mellesleg immár Kossuth-díjas. Igaz, ez utóbbit, hűen önmagához, bőrnaciban vette át.
1. Miért Mecky a beceneved?
Még a gimis osztályban volt egy belső mag, amelyből aztán az Omega kinőtt, és ott kitaláltunk mindenfélét, hogy ne a hivatalos nevükön hívjuk egymást. Blaireau, Donald, Black, Sherif… én lettem a Mecky.
2. A lányod azért Léna, mert az Omega-nótában Dimitrij is róla mesél…?
Nagyon korán megtudtuk, hogy kislány lesz. Feleségemmel egy csomó nevet próbálgattunk, de egyik sem volt az igazi. A szülőszobában a doki szólt, hogy kellene ennek a kislánynak egy név végre, és akkor szinte egyszerre mondtuk, legyen Léna. Végül is annyira adta magát, de csak ott vált ez egyértelművé.
3. Milyen érzés hetvenéves apukaként reggelente a kezét elengedni az oviban?
Ez baromi érdekes, én ott az oviban sokszor öregebbnek, megfáradtabbnak látom a fiatal apukákat. Mennek, lehajtott fejjel, gondokkal terhelve, és meg is értem, nekik most kell a kisgyerekkel párhuzamosan a karriert és az egzisztenciájukat megteremteni. Amikor a ma 36 éves Dani fiam kicsi volt, előfordult, hogy egy évből háromszáz napot külföldön turnéztunk. Rá nem tudtam annyira figyelni. Lénára ma sokkal több időm van, nagyszerű csaj, mesél, kérdez; játszunk, sportolunk, nagyokat beszélgetünk.
4. Látott már téged öltönyben?
Na nem, soha! És nem is fog… (nevet) Volt évtizedekig egy zakóm, amiben érettségiztem, most a Kossuth-díj átadására pedig egy színpadi zakót alakítottunk át…
5. …Csak hogy valamelyest elfedje a bőrnacit…
Tényleg abban voltam. Meg kínai tornacipőben, de vadonatújban… (nevet) Ez nem azt jelenti, hogy nem tisztelem az embereket vagy a Kossuth-díjat. Sőt óriási dolog, ez valóban egyfajta beteljesítése annak az ötven évnek, ami az együttes mögött van. Sosem szerettem az etikettet, a kötelező sablonokat.
6. Például az énektanulást?
Ezt honnan tudod?! Igen, én soha nem tanultam énekelni! Mondjuk, Mick Jaggerrel erről lenne mit beszélnünk. Ő sem tanulta soha.
7.Tavaly egy évig tartottak az ünnepi koncertek, 50 éves volt a zenekar. Akadt legalább egy olyan perc, amikor leültél, és úgy istenigazából kiélvezted ennek a fél évszázadnak a nagyszerűségét?
Istenigazából nem. Jött a tavaszi nagy vidéki hadjárat, aztán a külföldi bulik, és az év végi nagy koncertek, mégsem érzem teljes értékűen befejezettnek. Egy igazán nagy buli mindenképpen hiányzik még. De idén semmiképpen! Rengeteg a külföldi meghívás, és eközben készül a szimfonikusokkal a következő zenei anyag…
8. Elképesztő ez a lendület, de mégiscsak hetven leszel az idén. Nem fáj itt, nem szúr ott?
Amikor a legutóbbi népstadionbeli buli felvételét vágtuk, beleszédültem a látványba, annyit rohangáltam a színpadon. Nyolcvan méteres teret ugráltam be. És semmit nem éreztem a fáradságból ott! De nézd meg a többieket is! Tart a lendület, és ami még fontosabb, mindig mindannyian a csúcsot akarjuk nyújtani! Vagy lehet, hogy létezik Omega-genetika?
9. Ami azt illeti, az elmúlt évtizedekben valóban sikerült megőrizned a „fazonodat”. Mikor volt utoljára rövid a hajad?
Középiskolás atlétaként. Amúgy nem a zenekar miatt lett hosszú a hajam. Imádtam a kosztümös filmeket, a lovagok copfba fogott hajjal vágtattak, harcoltak, tetszett. Örülök, hogy meg tudtam őrizni magamat belülről is lényegében olyannak, mint amilyen fiatalon voltam.
10. Ötven év alatt nem hiszem el, hogy legalább egyszer ne bunyóztatok volna egymással össze valamiért!
Hááát, egyetlen ilyen eset jut eszembe, még az ősidőkből… Az Eötvös klubban egy buli után azt látom, hogy Benkő Laci püföli az egyik akkori társunkat. Mi az istent csináltok, Laci, kérdem. Hát nem hallottad, hogy ez a szerencsétlen összevissza pengetett?! Mire a társunk kétségbeesve előkapar egy gyűrött kottát, mutatja Lacinak, és mondja, hogy nézd meg, hát én pontosan azt játszottam, ami ide írva van. Laci nézi, nézi, aztán nevetve megszólal: „Gergelykém, az lehet, hogy te ebből a kottából zenéltél, csakhogy mi nem ezt a nótát játszottuk!”
+1. Félsz a haláltól?
Nézd, a halál elkerülhetetlen, de nem szeretném az élet utolsó évtizedeit valami csökkenő, elfogyó, kétségbeesett végjátékként megélni. A múlt megváltoztathatatlan, a jelen a fontos. A pillanatot kell értékelni és kiélvezni. A „mostot”. Mert elsuhan, nem jön vissza, és egyre kevesebb van belőle. Remélem, messze van még az elmúlás, de legyen az a csúcspont, egy hatalmas nagy finálé!
