Szabóné Sipos Éva egy síbalesetben térdtől elvesztette a bal lábát. Az életvidám tornatanár egy perce sem adta fel a küzdelmet, és három hónappal a történtek után már tanítványait edzette.
A salgótarjáni tornatanárnő, Szabóné Sipos Éva 2008. december 31-én még vidáman koccintott férjével egy boldogabb esztendő reményében, de néhány órával később már az életéért harcolt. A házaspár síeléssel egybekötött szilveszteri mulatságra utazott egy szlovákiai kis faluba, ahol január első napján gyakorlott síelőként vágtak neki a lejtőnek.
Az asszony azonban elvesztette egyensúlyát, nekiütközött és szabályszerűen rátekeredett egy vasoszlopra, ami térd felett amputálta a bal lábát. – Tisztán emlékszem mindenre. Úgy éreztem, hogy végem van. Láttam a lábam, és tudtam, hogy azt ott nem tudják visszavarrni. A férjem szerencsére végig velem volt, ő rendkívüli ember – idézte fel szörnyű emlékeit Éva, akit egy kézilabdameccsen látogattunk meg.
– Akkor ijedtem meg igazán, amikor a kórházban megláttam a fiaim arcát. Azt mondogattam magamnak: szedd össze magad, szedd össze magad! Családja mellett általános iskolai tanítványai is szorítottak érte, így ő csak előre tekintett. Rehabilitációk sora következett, és kitartásának köszönhetően a balesetet követő harmadik hónapban már titokban edzette kézilabdás diákjait. Szeptemberben pedig – igaz, rokkantnyugdíjasként – visszatért a tanításhoz.
A gazdasági válság azonban érintette az iskoláját is: munkanélküli lett. Lelkileg összeomlott, de mivel a tanítás az élete, most önkéntesként edzi a nebulókat, kondicionáló órákat tart, és ő a mozgássérült-röplabdacsapat kapitánya.
Újra teljes életet él, anyaként, feleségként és edzőként ugyanúgy vívja napi harcait, mint a baleset előtt. Ha nem tudnánk, hogy műlábbal él, eszünkbe sem jutna. Munkatársaink előtt fittségét bizonyítva például fejen állt egy padon. – Talán egyszer újra taníthatok, és bizakodom, hogy síelni is tudok még – árulta el vágyait búcsúzóul Éva.
