Imádok futni. Versenyezni meg különösen. Aki járt már nagy utcai futóversenyen, az tudja, milyen csodálatos élmény az nézőknek, indulóknak egyaránt.
A nagy európai és tengeren túli maratonik valóságos népünnepélyek, nagy nap a rendező város életében, olyan pillanat, amire sok százezren várnak minden évben újra és újra.
Boston a maratonik legje, mindenki álma, hogy egyszer ott elindulhasson. Hétfőn is tele voltak az amerikai nagyváros utcái, boldog-boldogtalan ott tolongott, hogy köszönthesse, biztathassa a futókat. Azok meg, főleg a lassabbak, ügyetlenebbek, idősebbek, arcukon üdvözült mosollyal gyűrték a kilométereket, küzdöttek, hogy végre, majdnem öt óra után célba érjenek, s elmondhassák magukról: igen, megcsináltam!
És akkor jöttek a robbanások, s kép darabokra hullott. Egy magát talán szabadságharcosnak hívő féreg belerondított ebbe az ünnepbe. E sorok írásakor még nem tudni, ki és miért tette, de tulajdonképpen teljesen mindegy. Nincs az a cél, ami ezt az eszközt szentesítheti.
Mit vétett neki vagy az emberiségnek az a nyolcéves gyerek, aki ott halt meg a nézőtéren? Vagy az a szerencsétlen férfi, akinek a pokolgép leszakította mindkét lábát? Mit érezhet az az idióta, amikor ezeket a híreket olvassa, ezeket a képeket nézi? Nyilván elégedetten vigyorog: Igen, megtettem, erről beszél az egész világ!
A bombagyártót most kellene elvinni a fiát gyászoló anyához, vagy később a fiatalemberhez (ha túléli), amikor majd a művégtagok közt válogat, hogy legalább járni tudjon valahogy. Nézzen a szemükbe, gondolkozzon el, s talán akkor rájön, mit cselekedett, mekkorát vétkezett.
Bár… nem hiszek ebben igazán.
Veszett ez a világ.
