Mi van itt, hogy csak úgy eltűnnek emberek? Egy érző, lélegző lény, akinek szerettei, ismerősei vannak, az nem vész el nyomtalanul, mint egy „pofán vágott” aranyóra.
Mert persze értem én, hogy a statisztikában az évente eltűnő húszezer keresett személyből több ezer „csak” intézetből megszökött kölök, aki hétfőre meglesz. De sokan úgy tűnnek el, hogy sosem hallani többé róluk, vagy azért, mert ők nem akarják, vagy azért, mert a túlvilágról már nem tudnak bejelentkezni. És ezek jelentős többsége egy életre, vagyis a szabályok szerint 20 évre fent marad a listán.
A hülye amerikai filmekben mindig elmondják: ha az első 24 óra alatt valaki nem kerül elő, annak a túlélési esélye napról napra csökken. Mindeközben a zsaruk felnőtt embert csak akkor kezdenek el keresni, ha 24 órán belül nem jelentkezik. Akkor annak reszeltek?!
És persze egy szóval sem mondom, hogy mindenkit egy rendőrnek kellene őrizni. Azért élünk társadalomban, hogy figyeljünk egymásra. Hogy ne fordítsuk el a fejünket, ha egy kislányt egy felnőtt a csuklójánál fogva cibál maga után, mert nem biztos, hogy az „csak” egy ideges apa. Képzeljük csak el, mi van, ha az esti híradóban ismerünk rá újra? Nem beszélve az idősekről, akikhez nem csöngetünk be, ha nem látjuk, hogy bevette a postáját, mondván: ma biztos tovább aludt.
Előfordulhat, hogy mai szóval élve „öregeztek” nála, és összeverve fekszik kirabolt lakása padlóján, miközben: amíg él, segítséget remél.
Mert még ha felelősséggel viseltetünk is környezetünk iránt, a listán akkor is maradnak nevek a homályban, az ő szeretteik sorsa a legnehezebb: nekik marad az örök kétség.
Pedig egy rossz hír is jobb annál, mint nem tudni semmit arról, aki fontos nekünk.
