Ahogy a róka mondta a Kis Hercegnek: akit megszelídítesz, azért felelősséggel tartozol. Ez fokozattan igaz a mély érzésű, örök érvényű kiszólásokkal felvértezett ravaszdinál oktalanabb állatokra.
S miután Saint-Exupéry lényénél csak egyszerűbb, ösztönvezéreltebb két- és négylábúak élnek mellettünk, fontos, hogy ha az állat gyilkossá válik, a gazdája bűnhődjön. A kutyák, lovak, szamarak nem azért élnek kennelben, karámban, mer’ az jó nekik. Mi jelöltük ki a kényszerlakhelyet, s ha ezért morcosak, az nem biztos, hogy az ő hibájuk.
Nemrég mindenki felháborodott a szabálysértési törvény tervezett módosításán, mely előírta volna, hogy a kutyára pórázt szinte mindenütt rakni kell. Értem a felháborodást, de közben látom, hogy tizenéves kislányok tartanak 35 kilós csupa izom pitbullokat, kisgyermekes családok portáját kutyaharcokra tenyésztett közép-ázsiai vadállatok őrzik.
S teszik ezt a lelkes állattartók úgy, hogy semmit nem tudnak kedvencükről. Ha egy lakótelepen minden nyugdíjas beagle-t, süvöltve vonító, minden szagra elkódorgó kisméretű kopót szeretget, abból legfeljebb annyi baj lehet, hogy az állatok felverik a szomszédokat a reggeli sétánál, az estinél meg fél órával később érnek haza a gazdinál.
De akadnak állatok, amelyek ennél több veszélyt rejtenek. És nem vicc: a szamár is ilyen. Gyanakvó, agresszív, egyáltalán nem tartja úgy tiszteletben az embert, mint a ló. Nagyot rúg, jóval nagyobbat harap, és „aljas”. Valódi patás.
Ezt egy átlagember aligha tudja. De aki madzaggal zárja el, annak tudnia kell. Persze nálunk csak a fegyvertartáshoz kell engedély, emberéletre is veszélyes jószágokat minden hülye tarthat.
