A kutya olyan, mint a gyerek: mindenkinek a sajátja a legszebb. Olyan gazdival még nem találkoztam, aki ne lenne büszke kedvencére, akkor is, ha az híres kutató-mentő, világkiállítás-győztes, vagy egyszerűen csak visszahozta az eldobott botot.
Nem véletlenül élünk 50 ezer éve a kutyákkal, ez a barátság talán tényleg örök. És nem csak az ő legendás hűségük miatt. Az állattartás is olyan, mint bármi az ember életében: ha sikerérzést ad, akkor rákap az ember.
Éltem együtt néhány négylábúval, s mindig elfogult voltam velük szemben. Még a családomnak is ritkán árulom el, hogy az egykori falkából mára megmaradt öreg yorkie is közel áll a szívemhez. A kölyökkora óta harapáshibás állat mára igazi idegesítő öreglánnyá aszalódott.
Rövidre nyírt bundájával jól megtermett patkányra jobban hasonlít, mint a kiállításokon parádézó, masnis szőrű fajtatársaira, egy nem múló bőrbaj miatt pedig átható szagot áraszt.
Engem meg még utál is. Bizonyos fokig hajlandó szót fogadni, de csökönyös természetét nem tudja meghazudtolni: rendszeresen faképnél hagy. Mindeközben tántoríthatatlan védelmezője a családnak, óriásebekre acsarkodik, ha azok a kislányom közelébe merészkednek, és, ha együtt vagyunk, rá nem kell figyelni, észrevétlenül mindenhol jelen van.
Olyan, mint egy nagynéni, aki borzalmas szájszagával kellemetlen társaság, de jókat süt, tehát a szaga senkit sem érdekel.
Szóval a kilencéves Mazsola családtag. Olyannyira, hogy ha vitába szállok életem párjával, véleményt is nyilvánít, időnként olyan formában, hogy a lábam elé vizel.
Na, kössz. Hogy mégis miért érzem úgy, akár egy megvadult pitbull torkából is kitépném az öreglányt? Mert tisztelem, ő a miénk.
Tuti, hogy versenyt nem nyer, de akkor is ő a legszebb!
