Alig egy órát beszélgettünk, ám ami elhangzott, és ahogyan elhangzott, az egy fél kötetet is megtöltene. Újból és újból tűzbe jön, amikor a költőiről, a dalairól, a közönségéről vagy éppen az őt körülvevő nőkről beszél. Örök csavargó, aki mindig hazatér, örök lázadó, aki hatvannyolc évesen boldogságra lelt, és immár Kossuth-díjas művész. Hobo…
Akár így is kezdhetnénk, Amerikából jöttem. Illetve jöttél…
A bostoni Rolling Stones-koncerten jártam. Vagy harmincadszor. Először 1976-ban, Zágrábban láttam őket. Most talán utoljára? Ugyanaz a tűz, ugyanaz a lendület volt jelen, mint eddig akármikor. Bődületes kétórás bulit nyomtak. És ebből nem lehet leválasztani Mick Jaggert, mert az egész zenekar egy őrült energiabomba.
A közönség összetétele alaposan megváltozott, mert főleg veteránok és hozzám hasonló „vén marhák” jöttek, bár kevesen, de voltak fiatalok és középkorúak is. Fekvőbetegre röhögtem magam, amint végignéztem rajtuk. Rajtunk (nevet). Csak ülőhelyek voltak, de az első taktusnál mindenki felpattant, és a végéig senki le sem ült.
És Hobo miben változott az elmúlt harminc évben?
Szerintem semmiben. Ugyanúgy szerelemből játszom a zenét, vagy a verseket, mint 30–40 éve. Halálfélelem, irgalmatlan gyakorlás és belső koncentráció kell ahhoz, hogy a Kései sirató, vagy a Közép-európai hobo blues háromszázadszor se váljék rutinná. Ha játszom, mindig az emberek szemébe nézek.
Legyen az egy erdélyi unitárius templom, zsinagóga, kocsma, vagy a tököli börtön, ahová például legutóbb a József Attila-estemet vittem. Az előadás végén felállt egy öreg, sok évre elítélt rab, aki az én tiszteletemre megtanulta és elmondta: „Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök.” Döbbenetes volt.
Maradt még lázadnivalód?
Nem lázadok, csak éppen nem nyugszom bele abba, ami nem tetszik. Nem tartozom semelyik szekértáborba sem, így mindenhonnan rugdalnak.
Sokak szerint azzal, hogy a Nemzetibe szerződtél, beálltál a jobboldalba.
József Attilát és Viszockijt játszom. Tudomásom szerint ők nem jobboldaliak. Saját darabjaimat játszom, azok sem azok. Ezek majd mindegyikét Vidnyánszky rendezte. Hívott, és mentem. Nagyszerű színházi ember, de ettől még nem kell vele mindenben egyet értenem. Elfogad engem olyannak, amilyen vagyok és ez, meg a közösen eltöltött tizenhárom év elég biztosíték.
Volt egy Hobo-koncert a MŰPA-ban. Miért adta ezt az MTV éjjel kettő előtt?
Nem akarták, hogy sokan hallják, amiket ott mondtam…
Miért, miket mondtál?
„…És tízmillió nem tudja, mitől döglik a légy, és nézik, hogy rakja el a jobb, amit a bal meghagyott még.” Ilyeneket. A megállapodásban három ismétlés is volt, persze ezek is elmaradtak. Itt tartunk… Megint.
Megnyugvást, új érzéseket hozott a Kossuth-díj?
Nagyon nehéz volt kezelni. Az út, amin jártam és járok, nem a legnagyobb hivatalos állami elismerés irányába mutatott. Amikor ott álltam a Parlamentben, eszembe jutott az a koldus, aki két évvel előbb nem fogadott el tőlem pénzt. A Városligeti fasor piros lámpája megállította a kocsimat. Odajött egy kéregető, kinyújtottam a tenyerem, rajta a pénzzel, de visszatolta. Azt hittem, kevesli, erre azt mondta, annyit kapott tőlem dalokban és versekben, hogy nem fogadja el. A Kossuth-díj átvétele is valami hasonló érzés volt. Csak érdekességképpen, 2005-ben már felterjesztettek Kossuth-díjra, de az akkori miniszterelnök, Medgyessy Péter kihúzott a listáról.
Ha egy képzeletbeli vacsoraasztalhoz odaültethetnéd a „te nagyjaidat”, akkor kiket invitálnál?
Huhh… József Attila, Pilinszky, a régi zenésztársaim közül persze Orszáczky Jackie, Tomsits Rudi, Fuchs Laci. No, de ne feledjem Faludy Györgyöt. Nyugatról az élők közül Jagger, Bob Dylan, Clapton, az égiekből Ginsberg, Jim Morrison, Brian Jones, Muddy Waters, Jimi Hendrix, Viszockij ott lenne.
Úgy tudom, Faludyhoz különleges kapocs kötött.
1988-ban Amerikában jártam és át akartam ugrani hozzá Kanadába, de valaki itthon feljelentett, hogy disszidálni akarok, és végül nem engedtek át a határon. Fél évvel később azonban már ő jöhetett el hozzánk. Hazatért és elhívtuk a Tabánba. Már tíz éve játszottunk Faludy-verseket, de ő nem hitt a fülének, amikor a tömeg skandálta a verssorait. Feljött a színpadra és elszavalta egy új versét. A Tabánban leszakadt a hegy!
Hatvannyolc éves vagy. Mi az, ami még hátravan?
Három napja Zalaszentgróton léptem fel, aztán Újpalotán, tegnap a klubomban, hétfőn Moszkvába utazom a Viszockij-estemmel. Színházi bemutatókra készülök, lemezt írok, rengeteg a dolgom.
Az „Utcazenész” darabomat a jövő év elején mutatjuk be, a magyar rockzene és a társadalom elmúlt ötven évéről szól majd… Boldog vagyok a magánéletemben, a zenében, és a színházban is. Három csodálatos nővel élek együtt, a feleségemmel és a két lányommal, mindennap gyönyörködhetek bennük. Még nem tervezek finálét.
Van-e bármi is az életedben, amire azt mondod, milyen kár, hogy nem sikerült megvalósítanod?
Sok minden, de leginkább azt sajnálom, hogy nem tanultam meg gitározni. Bár akkor lehet, hogy nem lett volna szükségem zenekarra és alkotótársakra. Úgyhogy mégis így volt jó.
