Értek a sporthoz, tudom, mit beszélek: Miklós Edit hetedik helye a szocsi olimpián értékesebb, mint azok az aranyérmek, amiket mi lelkesen ünnepelünk.
Emlékeznek az Ordító egér című filmre? Ebben a komédiában egy apró hercegség úgy dönt – a későbbi támogató segélyek reményében –, hogy hadat üzen az Egyesült Államoknak, s jól elveszti a háborút. Csakhogy maroknyi serege épp akkor érkezik New Yorkba, amikor ott légiriadó-gyakorlat miatt senki sincs az utcán, s így, szándékukkal ellentétben, Grand Fenwick véletlenül megnyeri a háborút az USA ellen.
Nos, az olimpián a női lesiklásban 7. helyet szerző Miklós Edit valami hasonlót vitt végbe eltekintve attól, hogy ő győzni akart (nem első lenni, hanem a tízbe kerülni), s ellenfelei nem voltak „légiriadó-gyakorlaton”. Ismerem a magyarokat: nálunk csak az arany számít, de Edit sikere nem mindennapi, a győztest és a bronzérmest szállító Svájc vezető lapja azt írta: „hihetetlen, amit produkált, oklevelet kellene kapnia”.
Csak hogy tudjuk, miről beszélünk: a mi lányunk nem csak az olimpiai bajnok Julia Mancusót, Viktoria Rebensburgot és Maria Höfl-Riescht előzte meg, de valamennyi osztrák indulót is. Higgyék el, ez olyan, mintha Grand Fenwick valóban legyőzte volna az Egyesült Államokat. Tudják, mi a bécsi Krone című lap szalagcíme a versenyről (az online kiadásuk tegnap délelőtti vezető híre)? „Még egy magyar is gyorsabb volt, mint a legjobb osztrák”.
Értek a sporthoz, tudom, mit beszélek: ez a hetedik hely értékesebb, mint azok az aranyérmek, amiket mi lelkesen ünnepelünk. Nem azt mondom, hogy ne legyünk büszkék kajakosainkra, öttusázóinkra vagy az agyondédelgetett vízilabdázókra (klassz fiúk, klassz lányok, megérdemlik a szeretetet, az elismerést), de Miklós Edit eredményének is aranybetűkkel kell szerepelnie a magyar sport történetéről szóló könyvben.
És üzenem „odafentre” is: fényesítsék Edit kitüntetését!
