Pécsi Ildikóból sugárzik az életszeretet. A művésznő a betegségek és fájdalmak ellenére is mosolyogva és boldogan mesélt a Borsnak sikereiről, filozófiájáról és a 40 év alatt összegyűlt emlékeiről.
Az utóbbi években sok baleset érte. Legutóbb egy különleges kezelésen is részt vett. Hogy szolgál az egészsége?
Szerencsére túl vagyok a kezeléseken, és úgy érzem, volt is értelme, csökkent a fájdalom. Furcsa érzés, hogy amikor bemegyek a rendelőbe, ott a sok velem egykorú beteg, és elcsodálkoznak azon, hogy én is beteg lehetek, orvosokhoz járok, mosolyogva mondom, igen én is! Aztán együtt nevetünk. Elfogadom, rettenetesen sok bajom van.
Tíz évvel ezelőtt rendesen összetörtem magam, és ezek a mai napig jeleznek. A legváratlanabb pillanatokban, jönnek a „boszorkányok”, hozzák a fájdalmat. A hetvennégy évnek is vannak következményei, de megpróbálom ezeket kellő iróniával kezelni. Nem vagyok fiatal, de összekapom magam, és bot helyett inkább a kedves kísérőm kezét fogom meg – ami sokkal kellemesebb is.
Elfogadás, hit, életszeretet tükröződik a hangjában. Minek köszönhető ez a rendkívül pozitív gondolkodás?
Nagy dolog, hogy hová születsz. És ehhez nincs köze a gazdagságnak és a pénznek, hanem csak annak szeretetnek, ami nálunk uralkodott. Második világháborús gyerek vagyok, gyalog menekültünk végig az országon, elfagyott a lábam. Nagymamám ismerte a füvek, kövek, fák titkait, mi hittünk benne, és meggyógyított. Nagymamám tette a dolgát, nekem pedig megmaradt a lábam.
Nagyon vallásos nevelést kaptam, és a mai napig az is vagyok, vallom, hogy valahonnan jöttünk és tartunk is valahová. Szörnyű volna arra gondolni, csak egy marék por lesz belőlünk, és nincs tovább. Van! Sokszor azt mondják a bölcs emberek: minél többet összegyűjtesz a fejedben, annál többet viszel el az új életedbe. Ez is arra ösztönöz, hogy érdemes tanulni, érdemes továbblépni, az utolsó pillanatig!
Fiát, Csabát is ebben a szellemben nevelte?
Megkíséreltem, de az igazi érdem a szüleimé. Édesapám sajnos meghalt februárban, és a fiam augusztusban született. A nagymama odaköltözött hozzánk. Édesjólajosom járta a világot, én pedig mindenhová magammal hurcolásztam őket. Kecskeméten játszottam a Popfesztiválban Esztert, a fiam olyan négy év körül lehetett. Amíg én próbáltam, ők járták a várost.
Édesanyám mesélve tanította Petőfi és Arany barátságára. Csaba vallotta, hogy rengeteget tanult a vidéki vendégszerepléseim alatt. Csabi megállt a főtéren, és ábrándos tekintettel azt mondta: milyen szép az a Cifra palota, csak kár, hogy szecessziós! Egyszer azt is mondta, nagyon örül, hogy ilyen szeretetben és szellemben nevelkedett, de néha úgy érzi, nem erre a világra neveltük.
Soha nem terveztek neki testvért?
Nem. Én is édesanyám is egykék voltunk. Lajosnak és nekem is olyan elfoglaltságunk volt, amiben rettenetesen akceptáltuk egymás munkáját. Amikor a fiam, Csaba megszületett, ő is akkor volt karrierje csúcsán. Állandóan utaztunk: ő kint volt Brazíliában, majd mire hazajött, én elmentem Zalaegerszegre. Teljesen mindegy, hogy hol jártunk, de gyakorlatilag nem voltunk otthon. Rettenetesen értékes volt számunkra minden pillanat, amit együtt töltöttünk, és nagyon vigyáztunk rá. Ez kifizetődő is volt az életünkben.
Szűcs Lajossal 45 éve házasok. Mi a titka hűségüknek?
Amikor mi összeházasodtunk, én szándékosan fekete kiskosztümben és hatalmas fekete kalapban vonultam, mert úgy voltam vele, hogy ez a házasság úgysem tart sokáig. Mert a házasság egy hülyeség. Lajosnak azonban van egy fantasztikus tulajdonsága: mindig másképp reagál, mint ahogy azt elvárnák tőle. Nem dühöngött, azt mondta, legyek a felesége, nem érdekli, miben jelenek meg.
Meg tudtuk tartani egymást a hosszú évek alatt, mert megmaradt bennünk a gyermeki játékosság. Ebben a korban ez már rettenetesen fontos. Lajos három évvel fiatalabb nálam, szoktam ugratni, hogy jól mentem férjhez, nem kell fiatalabb férfiakon gondolkodnom, hisz van otthon (nevet). Édesjólajosom kék szemei elkerekednek, csak annyit mond: jaj, Ildike... Ildike.
Nagymamaként egyetlen unokájával milyen a kapcsolata?
Az unokám mostanában sajnos már ritkábban jár felénk, a mai gyerekek nagyon leterheltek. Amíg kisebb volt, több időt töltöttünk együtt. Tizenhat éves már, a 70. születésnapomon egy kis papírdarabra felírta: „nem azért van itt sok ember, mert van sok érdemrended, hanem azért, mert mint én, ők is nagyon szeretnek…” Azóta őrzöm.
Háromévesen eldöntötte, hogy színésznő lesz, és több mint negyven éve van a pályán. Hogyan értékeli az elért sikereket?
A szerencse nagyon fontos dolog. Furcsán hangzik: ’56 sok negatívumot hozott ugyan, de nekem bizonyos mértékig szerencsém volt, hogy sok fiatal színész elment az országból. Ferrari Violettával – amikor már visszajött – sokszor beszélgettünk , hogy ha ő itthon marad, akkor az én pályám másképp alakul. Ugyanis eredetileg rá osztották a Salemi boszorkányok Abigélje szerepét, amit már el is kezdtek próbálni. De mivel ő disszidált, itt maradt egy félig kész előadás. A Nemzeti Színház akkori színésze, Básti Lajos, aki a beszédtanárom volt és Marton Endre tanár úr, a Színház akkori főrendezője úgy gondolták, hogy megpróbálják velem.
Kik segítették Önt leginkább a pályán?
Sokat köszönhetek gimnáziumi osztályfőnökömnek, Margit néninek, aki észrevette, hogy kicsit jobban mondom a verseket, mint mások, és elindított az álmaim útján, a szavalóversenyeken keresztül – mindet megnyertem. A főiskolára, emlékszem, hatezren jelentkeztünk, és csak huszonkét embert vettek fel. Az egyik én voltam. Sokat köszönhetek Margit néninek, Sennyei Verának, Dajka Margitkának, Ruttkai Évának… Hosszan sorolhatnám a neveket, akiktôl nemcsak a szakmát tanultam, hanem az emberséget is.
Odavoltak önért a férfiak, emellett hatalmas sikereket ért el a szakmájában. Érezte a nők irigységét?
Nem igazán vettem észre. Rengeteg dolgom volt. Amikor például elutaztam életem első fesztiváljára Prágába Kovács András Pesti háztetők című filmjével, nem volt igazi fesztiválruhám. Nem is igazán tudtuk, milyen az, alkalmi áruházból vettünk kartonanyagot, amiből Aranka barátnőm varrt egy koktélruhát, aminek nem volt háta, megtehettem, mivel nem volt melltartóm. Frenetikus sikerem lett, gondolom, azért, mert magától értetődôen viselkedtem. Kihívó is lehettem, számomra természetes volt a meztelen hát.
Önre mennyire volt jellemző az irigység?
Az irigységet nem kódolták belém az őrangyalaim. Mindig is szerettem volna egy kabriót, de soha nem jött össze, mert másra kellett a pénz. Inkább egy-egy kisebb kocsit vettünk, de soha nem volt olyan érzésem, hogy valakit gyűlöljek azért, mert neki olyan kocsija van, amilyenre én vágyom. Neki az volt, nekem meg a Szűcs Lajos. (nevet)
Ön hogyan dolgozta fel az idő múlását?
Nem érdekeltek az évfordulók, kivéve egyet, ami után elhatároztam, hogy többé nem érdekel a születésnapom. A 21. szülinapomon már eléggé sikeres voltam, ám magányos. Egyedül ültem Pécsett a Nádor étteremben, és iszonyú boldogtalan voltam. Aztán negyvenévesen meghívtak egy idősek otthonába, ahová azóta is rendszeresen járok, és ott szembesültem először az öregséggel, ami, bevallom, nagyon megrázott. Direkt keresem a lehetőségeket, azóta is hívnak, és boldogan megyek. Megértettem, miért szép az öregség! Kár, hogy sokan nem tudnak megbarátkozni vele. Ráncosan is lehet szép az ember, csak el kell tudni
