Apám 11 évesen szódát hordott ki egymaga lovas kocsival, senkinek nem jutott eszébe, hogy veszélyeztetnék, büszke volt magára.
Amikor az ember meghallja, hogy a 7 meg a 11 éves fiúcskára szüleik rázárták az ajtót, rögtön gyámhatóságért, nevelőszülőkért kiált. De aztán megismerve a körülményeket, belegondolva abba, ami történt, hirtelen sajnálni kezdem a szülőket. Anya, apa dolgozik, korán kell menniük, a nagyfiú felelősségteljes, jó gyerek, megbízható, a kicsi is jól nevelt. Máskor is elmentek együtt iskolába szépen.
Ezen a reggelen valamelyik szülő olyan zárat is elfordított, amit nem szoktak, a fiú pedig pánikba eshetett: neki kötelessége eljutni az iskolába, és elvinni oda az öccsét. Verseny lesz, készül mióta, muszáj menni! Nem bírja már kivárni a két percet, amíg anyja visszahívja. A vakmerő gyerekben erősebb a sürgetés, mint a veszélyérzet – és ugrik.
Mennyiben hibáztathatók a szülők? Belegondolok: az én fiam is egyedül ment haza ebben a korban Budapestről vidékre busszal, néha üres lakásba. Igaz, nem kellett kisebb testvérére is vigyáznia. A gyerek önállóságát sürgeti, hogy a szülőknek dolgozniuk kell, és a munkahelyek nincsenek tekintettel a gyereknevelés gondjaira, másrészt maga a gyerek is vágyik az önállóságra. Apám 11 évesen szódát hordott ki egymaga lovas kocsival, senkinek nem jutott eszébe, hogy veszélyeztetnék, büszke volt magára.
Ezer veszély leselkedik a gyerekeinkre. Igyekszünk megvédeni őket, de ez nem mindig sikerül. Hosszas bizonyítás tárgya lesz, a harmadikról kiugró kisfiú szülei hibáztak-e. De az ítéletet ők már biztosan meghozták önmaguk fölött: lelkiismeretük bünteti őket.
Szerencsére nagyobb tragédia nem esett. De ami történt, minden szülőt arra késztet, gondolja át, felkészült-e gyermeke az önállóságra és a váratlan helyzetekre.
