Tényleg ugyanazt érdemli a meggondolatlan családanya, mint például egy halált okozó testi sértés elkövetője?
Ugye, önök is érezték már magukat olyan cudarul, hogy legszívesebben lefejelték volna az első szembejövőt? Ugye, mindenkinek akadt már dolga olyan főnökkel, akinek a haján szívesen csinált volna választékot baltával? Ugye, önök is emlékeznek Michael Douglasre az Összeomlásból?
Szerencsére az emberek többségében működik egy szelep, amelyen át távozhat a fáradt gőz. A Föld nevű stresszbolygón annyi feszültség gyülemlett fel, hogy puszta létünk is felér egy kisebb csodával. Igen, csoda, hogy nem fojtjuk meg egymást egy kanál vízben. Viszont, ha a szelep eltömődik, akkor kard ki kard, üsd-vágd-nemapád!
A Merci-gyárat bombával fenyegető M. Beatrix a bosszú erőszakmentes formáját választotta. Igaz, azóta már ő is belátja: élete legnagyobb ostobaságát követte el ezzel. Úgy tűnik azonban, hogy őszinte sajnálkozása nem talál megértő fülekre, hiszen a bíróság két évre börtönbe küldené az asszonyt. Aki nem mellesleg egy beteg kisfiú édesanyja, és korábban még sosem került szembe a törvénnyel.
A jogászok hideg fejjel érvelnek: a bíróság nem a közvélemény igazságérzetét szolgálja ki, hanem igyekszik elvenni a potenciális bűnelkövetők kedvét. Megértem és elfogadom ezt az álláspontot, de mégiscsak ott motoszkál bennem a kétség. Tényleg ugyanazt érdemli a meggondolatlan családanya, mint például egy halált okozó testi sértés elkövetője? Az én értékítéletem mást diktál. Arányosságot!
Persze tudom, hogy a laikusok arányérzéke nem fedi a jogi paragrafusokat. De erkölcsi értelemben Beatrix mégsem említhető egy lapon egy komoly bűnözővel. Ki oldja fel ezt az ellentmondást? A gonosztevőknek a börtönben a helyük. Megtévedt embereket rács mögé dugni? Ezt úgy nevezik: pótcselekvés. És aligha szolgálja a társadalom érdekeit.
