Bern hallatán még annak is bepárásodik a szeme, aki a szögletzászlót összekeveri a kapufával. Hatvan éve kísért bennünket az a vereség, de a két emberöltőnyi idő sem volt elegendő ahhoz, hogy megszabaduljunk futball-Waterloónk árnyaitól.
Vajon meddig fáj egy vereség? Két napig, öt évig vagy egy életen át? Muhit már elfeledtük, Mohács 26 ezer magyarjának a vérét elnyelte a föld, Világos esetében pedig enyhíti a gyászt, hogy talán Görgeynek volt igaza, és fátylat borított rá a kiegyezés.
De 1954 és Bern hallatán még annak is bepárásodik a szeme, aki a szögletzászlót összekeveri a kapufával. Hatvan éve kísért bennünket az a vereség, de a két emberöltőnyi idő sem volt elegendő ahhoz, hogy megszabaduljunk futball-Waterloónk árnyaitól.
Mentségünkre szóljon, nem is foglalkozunk ilyesmivel, sem fokhagymakoszorú, sem rontás elleni imádság, eredményes futballisták nevelésével pedig végképp nem akarjuk elűzni az 54-es szellemeket. Nekünk jól esik saját könnyeinkben és nem létező berni emlékeinkben fetrengve szidni azt a sporit, aki 3-2-es német vezetésnél nem adta meg Puskás gólját. Mert így könnyebb elviselni a vereséget, felelősségre nem vonható felelőst könnyebb találni, mint tükörbe nézni.
Most már alighanem késő van, és értelme sincs. Több ezer dolgozat született e témában, gyerekeink még arról is olvashatnak – ha kíváncsiak lennének rá –, hogy hány percet töltött Kocsis a mellékhelyiségben, és milyen színűre festették a berni öltöző szekrényeit.
Ahelyett, hogy arra keresnénk választ, miért kallódnak el a tehetséges gyerekek, milyen szakmai koncepció mentén lehetne jó magyar futballistákat nevelni, miért kell nagyítóval keresni olyan csapatokat, amelyek ellen – többé-kevésbé – biztosra mehetne a válogatott.
Sokatmondó, hogy a holland kocsmákban senki sem borul sírva az asztalra az 1974-es és 1978-as vesztes vb-döntő miatt. Sőt a négy évvel ezelőtti ezüstöt is túlélték. Mi több, most is előre néznek, és a fináléba tartanak.
