Nem kell fogyatékkal élőnek lenni ahhoz, hogy az ember átérezze a mozgásukban korlátozott emberek nehézségeit. Holott szép számmal akad közöttük, aki sorozatos akadályoztatása és korlátozottságával járó kihívása ellenére is teljes életet él.
Nehéz eldönteni, melyik érinti meg jobban az ember lelkét: ha olyan fogyatékkal élőt lát, aki hatalmas erőfeszítéssel teljes értékű életet él, és képes őszintén mosolyogni, vagy ha olyannal találkozik, aki szorult helyzetében kérni kényszerül. Bármelyik is készteti a szemlélőt arra, hogy magába szálljon, a kulcsszó az őszinteség. Anélkül egyik sem ér semmit. Sőt!
A születése óta ideg-izom kihalásban szenvedő, kerekes székben élő Anna néni esetében azonban úgy tűnik, sem a mosoly, sem a kérés nem őszinte. Híres és kevésbé ismert emberek jóhiszeműségére, együttérzésére alapozva – százezreket kalapozva – él és virul, miközben újra meg újra lerobbant rokkantjárgányára hivatkozik.
Lehet, azzal vigasztalja magát, hogy úgyis csak azok adnak, akiknek van miből, s akiknek a lelkiismeretére bizonyára ráfér némi megnyugtatás. Csakhogy itt nem csupán a félrevezetett adakozókról van szó, hanem azokról a valódi rászorulókról, akik ezután hiába kérnek – a magát becsapottnak érző jótékonykodó nem nyúl többé a pénztárcája után, ha legközelebb segélykérést lát.
Anna néni most lelepleződött. A kérdés, mit kezd az új helyzettel. Lecseréli a profilképét, friss koldulószöveggel rukkol elő, és új vadászterületet keres? Vagy továbbküldi az adományokat azoknak, akik nála is jobban rászorulnak? Mert ha ez utóbbi, akkor még belőle is lehet olyan fogyatékkal élő, akinek az élete új értelmet nyer, s aki őszintén mosolyog.
