Mautner Zsófi nem csapja be a nézőket

Mikor szerette meg a gasztronómiát?

Gyerekkoromban. A nagyszüleim komoly konyhát vittek odahaza. Az egyik Budapesten, a másik vidéken, így az ízek keveredtek benne. A mi családunkban mindig kiváltság volt a főzés. Nem munka, nem kötelezettség, hanem a családi élet aktív része. Én már öt-hat éves koromban csináltam a kutyulós dolgokat, és abszolút pozitív élményként éltem meg. A családi legendárium szerint az első, komolyabb konyhai munkám a csörögefánk elkészítése volt, úgy hétéves koromban.

Mégsem szakácsnak vagy cukrásznak tanult. Diplomata lett.

Valóban. Mindig is érdekeltek az ízek, illatok, de Külkereskedelmi Főiskolát végeztem. Szerettem volna külföldön élni, nyelveket tanulni, tapasztalni. Két évet éltem Németországban, egyet New Yorkban. Pályakezdőként európai uniós nemzetközi ügyekkel foglalkoztam, végül öt éven keresztül diplomataként dolgoztam Brüsszelben. A főzés azonban akkor is az életem része volt. New York volt számomra a fordulópont, multikulturális környezet, sokat tanultam, aztán volt egy átkattanás. A szenvedélyem lassan túlnőtt a hétköznapi főzőcskézéseken. Főzőtanfolyamokra jártam, szakirodalmakat olvastam, gasztronómiai portálokat bújtam, recepteket olvasgattam és nagyon sokszor kifejezetten csak tanulási céllal főztem.

És egyszer csak győzedelmeskedett a gyermekkori szenvedélye a hivatali jövőképpel szemben?

2005-ben eljött az a pillanat, mikor már olyan sok mondanivalóm volt az összegyűjtött tapasztalatokból, hogy elkezdtem egy felületet keresni, ahol ezt másokkal is megoszthatom. Akkoriban blog még nem volt olyan menő és mindennapos, de egy barátom javaslatára egyszerűen belevágtam. Leültem a kanapéra, és két kattintással létrehoztam a blogomat.

A brüsszeli mandátumom időközben a végéhez közeledett, már készültem haza, és döntés előtt álltam. Úgy éreztem, izgalmas lenne belekóstolni ebbe a világba, vitt előre a szenvedély és a tűz, de ott volt a munkám és a nagy kérdés: mit és hogyan folytassak itthon? Mérlegeltem. Hiszem, hogy ha nagy döntés előtt állunk, akkor az élet rásegít. Nálam is így történt. Egy akkor induló éttermi portál megkeresett, és egy főszerkesztői állást ajánlott. Vettem egy nagy levegőt. A diplomatamunka stabil hátteret, megbecsülést, egzisztenciális biztonságot, magas életszínvonalat biztosít, és ott volt a bizonytalan oldal, ahol viszont a szenvedély állt. Magam mögött hagytam mindent. Csak azt bánjuk meg, amit nem tettünk meg.

Nem unja a mindennapi főzőcskézést?

Nem, bár extrém módon sokat főzök. A műsorom napi, így átlagban havonta úgy hetven-nyolcvan ételt lefőzök. Olyan nap nincs, hogy ne álljak a tűzhely mellett. A műsorban az elsőtől az utolsó morzsáig ragaszkodom ahhoz, hogy minden úgy történjen, ahogy a valóságban is. Olyanra főzöm az ételt, amilyennek lennie kell. Nincs füst, nincs állagjavító, nincs csalás. Ezen felül a családnak és a barátoknak is főzök, így sokszor igyekszem ezt praktikus módon tenni. Nagyobb mennyiséget készítek vagy épp a maradék alapanyagokból dobok össze valamit.

Honnan merít új ötleteket?

A szezon nagyon jól adja a lehetőségeket, rengeteget járok éttermekbe, olvasom a nemzetközi szakirodalmat. Utazásaim során is mindig rábukkanok egy-egy újdonságra, amit a saját kreativitásommal átformálok és fogyaszthatóvá teszek. Merni kell kipróbálni új ízeket, zamatokat. Hat nyelven beszélek, így elég tág térben tudok kutatni. Miszsziómnak tekintem, hogy az emberek megismerjék a pörköltön és gulyáson kívül is sok érdekesség van a konyháinkban.

Állandóan mosolyog, tele van energiával, pozitív kisugárzással. Honnan ez a mérhetetlen erő, életkedv?

Imádom, amit csinálok. Fizikálisan és mentálisan is feltölt a főzés, de olykor én is beiktatok  pihenős napokat az életembe. Lemegyek a nagyszülői házba Kunmadarasra, ami egy alföldi kis falucska. Nincs internet csak az ingerszegény környezet, mégis feltöltődöm.