Miért nem lépünk oda, ha észrevesszük, hogy egy láthatóan elhanyagolt fickó egy idős nőt vegzál? Miért nem állunk ki a diáklány mellett, akit részegek zaklatnak az éjszakai négyes-hatoson?
Az, hogy minket még nem rúgott senki villamos alá, csak a vakszerencsének köszönhető. Hiszen nap mint nap járjuk az utcákat, ahol szembejöhet velünk egy mentálisan súlyosan beteg ember, s lehet, hogy aznap délben pont mi nem tetszünk neki, ezért belénk köt, ha úgy adódik, megöl. Nem fog megvédeni senki. Budapesten vagy Pécsett, bármely településen közvetlen életveszélyben vagyunk!
Egy ilyen szörnyű baleset kapcsán mindenki azonnal felelőst keres: Ki záratta be a Lipótmezőt, miért nem kötelezik a betegeket arra, hogy kezelésre járjanak, hogyan engedhették ki ezt a beteg embert? Én viszont azt kérdezem: Miért nem fogunk össze, és igyekszünk megelőzni ezeket a szörnyűségeket? Miért nem lépünk oda, ha észrevesszük, hogy egy láthatóan elhanyagolt fickó egy idős nőt vegzál? Miért nem állunk ki a diáklány mellett, akit részegek zaklatnak az éjszakai négyes-hatoson? Miért nem hívunk azonnal rendőrt, ha két férfit verekedni látunk, és miért nem szólunk rá a bedrogozott tinikre, hogy azonnal takarodjanak haza?
Sajnos a választ is tudom. Azért, mert féltjük a rongyos kis életünket, mert jobb csendben maradni, nehogy esetleg nekünk essen bántódásunk. Ne szólj szám, nem fáj fejem – inkább elsunnyogunk a környékről, hogy erőben és egészségben hazatérhessünk szeretteink közé, és másnap a kényelmes fotelből szörnyülködve olvashassuk egy utastársunk halálhírét, harsogva: „Te jó ég! Én mindent láttam, a szemem előtt történt, le is fotóztam a mobilommal, nézd!” Nem teszünk semmit, mert másoktól várjuk a megoldást, és mert panaszkodni jó.
Talán megváltozik a hozzáállásunk, ha feltesszük magunknak a következő kérdést: Abban a társadalomban, ahol a mentális betegek azt csinálnak az egészségesekkel, amit csak akarnak, tessék mondani, ki a bolond?
