Engedtessék meg nekem, hogy azt mondjam, már akkor is nevettem Torgyán Józsefen, amikor még azt sem tudtam, hogy a politikát eszik-e vagy isszák. Bár egyáltalán nem értettem, miről beszél, szórakoztató volt, ahogy mondja, és azt hittem, mások is csak ezért tartják ott, ahol van.
Szórakoztatott volna inkább a hegedűtudásával – horkanhatnak most fel sokan, és igazuk is van. Mert amíg csak szórakoztató volt számomra az a különös bácsi a televízió képernyôjén, akinek bődületes bemondásairól még vagy két-három napig beszélt apám, sosem tudtam elképzelni, hogy mit keres ott egyáltalán?
És nehezen tudom elképzelni most is, pláne azt, hogy ki az, aki még a mai napig tanácsokat és segítséget kérne tőle, és azért rimánkodik, hogy mielőbb térjen vissza.
Hiszen régen valóban vicces volt, de amilyen vicces, sokaknak olyan ártalmas is. Ma már legalább nem árt, de tulajdonképpen ugyanolyan humoros. A falon lógó Orbán-képeivel, az órákig tartó nosztalgiázásával, a jakutföldi Fradi-szurkolókkal és azzal a megrendíthetetlen hitével, hogy ő még mindig tényező. Pedig talán semmi más már, csupán egy lerágott cseresznyemag.
