Molnár Andrea: Sírok, ha sírni kell - interjú

A jelenlegi párja az általános iskolai osztálytársa volt. Akkor is szerelmesek voltak már egymásba?

Dehogy! Ő előttem ült, inkább csak zrikáltuk, cukkoltuk egymást. Kifejezetten fiús lány voltam, és fiúk között is ültem az iskolában. Tizenkét-tizenhárom évre rá, egy osztálytalálkozón láttuk egymást újra. Meglepetten vettem észre, hogy már nem az a szemüveges kisfiú, akire emlékeztem, férfi lett. De ugyanilyen kellemes meglepetés volt neki, hogy én sem vagyok már az a vagány fruska. Azonnal, már ott az osztálytalálkozón felfigyeltünk egymásra, de csak késôbb kezdett udvarolni. Én azonban akkor léptem ki egy kapcsolatomból, és nagyon szerettem volna egyedül lenni. Huszonkilenc éves voltam, még versenytáncoltam, és nem akartam, hogy más elvonja a figyelmem. De ő kitartó volt, négy hónapig udvarolt.

Mi történt ez alatt a négy hónap alatt, miért engedett végül?

Sokat SMS-eztünk, beszélgettünk. Sosem volt tolakodó, de mindig jelezte, hogy ott van, bármikor számíthatok rá. Figyelmes volt, és jó a humora. Egyszer például egy gyümölcsöskosarat akasztott a kilincsemre.

Sok férfi retteg a sikeres és ismert nőktől.

Az, hogy ön akkor már ismert volt a Szombat esti láznak is köszönhetően, nem volt akadály számára?
Ezt a „csomagot kapta”, így nem zavarta. A rázósabb időszak inkább akkor következett, amikor abbahagytam a versenytáncot, és magamnak is meg kellett fogalmaznom az „új Molnár And­reát”, az új „csomagot”, ami én vagyok. Ő azonban ebben is végig mellettem állt még úgy is, hogy nagyon féltett tőle. Nehezen viselem a váltást, de tudtam, hogy nem maradhatok versenytáncos. Egyrészt, mert ki­öregedtem belőle, másrészt a közeljövőben családot szeretnék, aminek pedig egyáltalán nem kedvez ez az életforma. Szükségem is volt a segítségére, mert általában jól megfontolt döntéseket hozok, mindig kikérem azok véleményét, akikben megbízom. Viszont nem szeretem a feltétlen elfogadást, vagyis azt, ha a párom mindenben egyetért velem, és csak bólogat.

Abbahagyta a versenytáncot, de a Szombat esti lázzal és a Celeb vagyok, ments ki innen! című műsorral sem lett több a szabadideje. A párja sosem panaszkodik, hogy keveset látja?

Inkább nagyon büszke rám, de természetesen hiányzom neki. Volt, hogy csak aludni jártam haza. De ez minden „lázas” táncosnak problémája volt akkoriban. A dzsungel más volt mindkettőnknek, ott végig látott a tévében. Nem ugyanaz, mintha itthon lennék, de legalább látott. Nekem is nagyon hiányzott, de mindig annak könnyebb a távollét, aki elmegy, mert élményekkel teli, új környezetben lehet.

A versenytáncot igen, de a táncot nem hagyta abba. Tánc közben egy másik férfihoz simul, és őszinte érzelmeket kell mutatnia. A párja sosem féltékeny?

Ő a tánctól és az ismertségtől teljesen mentes szakmát űz, de nem féltékeny, inkább kíváncsi. Sokat kérdez arról, hogyan zajlik például egy forgatás, egy fotózás vagy interjú, de nem azért, hogy elszámoltasson minden percemről, inkább a laikus kíváncsiság dolgozik benne. Mivel általános iskola óta ismerjük egymást, és az a fruska sosem veszett ki belőlem teljesen, pontosan tudja, ki vagyok. Ez biztonságot ad, maximálisan megbízunk egymásban.

Ön sem féltékeny soha?

Csak egészséges féltékenység van bennem, én soha nem számoltatom el őt a perceiről. Ez inkább csak féltés.

A dzsungelben nagyon visszahúzódó, de házias volt. A magánéletben is ilyen, vagy a környezet hozta ezt ki önből?

Az elején nagyon szorongtam attól, hogy mi lehet érdekes éppen belőlem. Olyan sok hangos ember volt körülöttem, hogy el sem tudtam képzelni, miként találom meg magam ebben a játékban. De aztán, ahogy az első bátorságpróbámon jól szerepeltem, fokozatosan kinyíltam, ez viszont az ellenségeimet is felpöckölte… Többször próbáltam ezt megbeszélni velük, de nem sikerült. Az unalmamat pedig tettekkel űztem el. Ott sem voltam mániákus, itthon sem vagyok, csak szeretem a rendet.

A dzsungelben többen megpróbálták, de nem sikerült kihozni a sodrából. Mivel lehet?

Az igazságtalan okoskodással. A dzsungelben sokszor nem is mutattam, hogy mennyire fáj, ami történik, mert nem akartam, hogy lássák. De itthon sírok, ha úgy érzem, sírni kell. Egy mélypontom volt odakint, amikor már második napja voltam én az intéző. Elfáradtam. Amúgy tudok irányítani, de nem vagyok zsarnok, inkább együttműködő irányító típus.

Otthon is ön irányít?

Otthon inkább szeretek nő lenni a szó klasszikus értelmében. Szerintem fontos, hogy a férfi és a női szerepek megmaradjanak. Lehet, hogy ez konzervatív hozzáállás, amit talán a táncból is hoztam. A parketten is a férfi vezet, és a nő hozza a színt, a melegséget, pont, mint egy kapcsolatban.

Ennyire tudatos a párkapcsolatában?

Muszáj. Muszáj az ajtón kívül hagyni a tánctanár habitusomat. Ez mondjuk egyáltalán nem is esik nehezemre. Nem szeretem a csöpögős romantikát, de a meglepetéseket, ötletes dolgokat igen. A szüleim elváltak, megfogadtam, hogy én olyan családot szeretnék, ahol ilyesmi nem történhet meg.

Mikor szeretné ezt a családot?

Tulajdonképpen minden adott hozzá most is, de még talán egy-két évet várnék. Még tart a mesterképzésem az egyetemen, és a versenytáncot is nemrég hagytam abba. Átmeneti időszak ez az életemben, még mindig keresem magam, azt, hogy ki vagyok én a versenyzésen kívül? Mi az, ami még boldogít? Nem akartam úgy gyereket vállalni, hogy a versenysportolói énem után nem tapasztalok meg munkát vagy egy másik szakmát.
Úgy veszem észre, visszafogottan beszél a párjáról. Mi ennek az oka? Miért kerülik a nyilvánosságot?
A repülőtérre azért nem jött ki elém, mert beteg volt, és valóban, a nyilvánosság miatt sem. Én is jobban érzem így magam, ő is. Nem lehet és nem is kell közszereplőt csinálni valakiből azért, mert a párja az. Persze van ebben elővigyázatosság is.

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!