Hányszor, de hányszor hallottuk már egy-egy szörnyű bűncselekmény kapcsán az elkövetőről: csendes, rendes ember, elképzelni sem lehetett, hogy egy állat lakozik benne. Utcabeliek, ismerősök, közelebbi barátok gyakran jellemzik így a gyilkosokat – marad a csodálkozás, a döbbenet, az értetlenség.
A fiatal forráskúti anyukával a hírek szerint az egyik legjobb gyermekkori barátja végzett. Állítólag nem csak ők, de még a családtagjaik is jó viszonyt ápoltak egymással. És a helyiek ezúttal is azt mondják: a történtekre nem lelnek magyarázatot. Én azonban úgy gondolom: egy ilyen irreális cselekedet mögött mindig fellelhető valamiféle deviancia, félresiklás, egy olyan élethelyzet, amelyet elvileg lehetetlen nem észrevenni. Pláne akkor, ha az ember egy kisebb közösségben él.
A probléma inkább ott lakozik, hogy hajlamosak vagyunk átsiklani a baljós jelek fölött. A mások iránti érdeklődésünk gyakran felszínes, a saját gondjaink eleve kizárják, hogy a másokéval is foglalkozzunk. Nézünk, de nem látunk. Vagy ha látunk, akkor is inkább a kényelmesebb utat választjuk – és diszkréten, csendben félrefordítjuk a fejünket.
