Özönlenek az emberek Törőcsik Mari alakítására az Éjjeli menedékhely című darabra. A nemzet színésze lubickol a szerepében, imádja a partnereit, a nézők pedig őt.
Megüzente a rendezőnek, Viktor Rizsakovnak, hogy az átlényegüléshez nincs szüksége sem jelmezre, sem sminkre, úgy akar a nézők elé állni, ahogy a hétköznapokban találkozhatnak vele az utcán a járókelők. Úgy tűnik, a zseniális színésznő ötlete telitalálat volt, mert a Nemzeti Színházba, az Éjjeli menedékhelyre szó szerint tódulnak a nézők. A teátrum egyéb új bemutatói is jól teljesítenek, többek között a Szentivánéji álom, és Udvaros Dorottya önálló estjét is imádják. A kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas Törôcsik, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja szerint ez azért van, mert ahogy neki is, úgy minden szereplőnek különleges élmény ebben a darabban szerepelni.
– Már Gorkij életében nagy vita volt arról, hogy ki is lehet a Luka, akit játszom – meséli a Bors munkatársának nagy elánnal a művésznő. – Gorkij erre nem adott választ, így van, aki szerint egy kisfiú, más szerint pedig egy öregember. Ezért döntöttem úgy, hogy „natúran” megyek a színpadra, hiszen az öltönyömben hátulról úgy festek, mint egy fiú, szemből viszont olyan, mint egy nyolcvanéves öregember. A szerepem szerint megvan bennem az öregek bölcsessége és a fiatalok tisztasága – mondja Törőcsik Mari, majd hozzáteszi: – Egyébként nem tudom, milyen vagyok a színpadon. Annyi bizonyos, hogy rendkívüli módon szeretek a kollégákkal együtt játszani. A többségük beregszászi, nem tudok mindenkit felsorolni, de kiemelném Pál Andrást, aki a Radnóti Színházból jött. Fantasztikus vele, velük a közös munka.
Mióta visszajött a klinikai halálból, boldogan él
Beléptem a nyolcvanadikba! – kiáltotta az aprócska színésznő a Nemzeti Színház nagyszínpadán hétfőn este, az Éjjeli menedékhely előadása után, amikor felköszöntötte őt Vidnyánszky Attila igazgató, a társulat és természetesen a nézők, vastapssal. A művésznőt arról kérdeztük, milyen érzések vannak benne a közeledő kerek évforduló alkalmából.
– Semmilyen! – válaszolta nevetve, majd így folytatta: – Én, kérem, ficánkolok az életben, amióta visszajöttem a klinikai halál állapotából. Amikor megtudtam, hogy életben maradok, ficánkoltam az örömtől, bár a mozgásomban erősen korlátozva voltam. Most 79 vagyok, vagyis beléptem a nyolcvanadikba, de senki ne gondolja, hogy hamarosan eltűnök a porondról! Stramm vagyok, mint az édesanyám, aki nyolcvanévesen is felült egyedül egy repülőre, és a fél világot átszelve elment Ausztráliába!
