Kollégám felsikoltott „jajj beugrik”, aztán már csak egy koppanást hallottam – emlékszik vissza a Borsnak a máig kísértő szörnyűségre a Balatonszemesre tartó vonat egykori vezetője. Elsik Lászlót bár a mai napig kísérti az a nap, szerinte egyértelmű, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett.
Felidézné 1976. június 4-ét?
A Nagykanizsáról Budapestre tartó vonalon haladtunk. Ketten voltunk a mozdonyfülkében az egyik kolléganőmmel. Este fél nyolc után értünk Balatonszemesre. A pálya mellett a bal oldalon egy férfi sétált, majd megállt a kitaposott zugátjárónál. Azt hittem, arra vár, hogy a vonat elhaladjon.
Szokatlanul viselkedett?
Nem, csak ácsorgott és semmi jel nem mutatott arra, hogy öngyilkosságra készül. Közeledtünk az állomáshoz, lelassítottam 50 kilométeres sebességre. Hirtelen a kollégám felsikoltott, hogy „jaj, beugrik!”. Egy koppanást hallottam. Fékeztem, leugrottam a vonatról és hátraszaladtam.
Milyen látvány fogadta?
A negyedik kocsinál feküdt egy ember, kitekert végtagokkal, nem láttam az arcát. A fején és a combján sérült meg, a rövidnadrágját is leszakította a vonat. A korábban megjelent írásokkal ellentétben nem volt összeroncsolódva a teste.
Mutatott életjeleket?
Igen, tisztán hallottam, hogy még szuszogott. Az állomásra rohantam, hogy hívjanak segítséget. Mire visszaértem, a mentősök már kiemelték a sínek közül. Kérdeztem, hogy felvették-e a személyi adatait, de csak egy kulcscsomó és egy folyóirat volt nála.
Nem tudta, hogy kit gázolt el?
Fogalmam sem volt róla. Amikor Pestre értem, ott tájékoztatott a főirányító, hogy Latinovits Zoltán volt az áldozat. Ez volt az első gázolásom. Csak négy éve voltam mozdonyvezető, nagyon megviselt az eset. Hosszú évekbe telt, mire feldolgoztam. Sokáig tévét sem néztem. Már nyugdíjas vagyok, de a mai napig kísért.
Biztos benne, hogy öngyilkosság volt?
Egyértelmű. Tíz méteren belül ugrott. Soha nem értem, miért próbálják tagadni. Ettől mint színész nem lett kevesebb, és a darabjai, filmjei örök érvényű alkotások maradnak.
Ruttkai Éva nem hitt az öngyilkosságban
Egy interjúban így fogalmazott: „...a házuktól a Balatonhoz a síneken keresztül vezet az út. Egy kereplőn kell keresztülmenni. Közel van az állomáshoz, itt mindig lassít a vonat, gyerekkorában mindig itt várták a járatot, és a lassításkor felugrottak, és úgy mentek az állomásig. Az a bizonyos gyógyszer, amitől fel volt pörögve, nem érezte képessége korlátait és elvétette az ugrást...”
