Képtelen feldolgozni fia öngyilkosságát az édesanya

Karen Brown azt követően ragadott tollat és írta meg történetét a brit Daily Mailnek, hogy olvasott a rendkívül sikeres diák, a mindössze 18 éves Edward Mallen öngyilkosságáról. Nagy-Britanniában 2013-ban, abban az évben, amikor Karen fia meghalt, 4858-an vetettek véget az életüknek önkezükkel.

– Gyakran álmodom a fiammal, Craiggel, érzem az ölelése melegségét – írja Karen. – Ilyenkor szörnyű az ébredés, hiszen újra átélem a veszteséget. Döbbenetes, de minden fotón mosolyog, ami maradt róla. De ma már tudom, hogy ez csupán egy maszk volt. Annak ellenére, hogy egy rendkívül elragadó, kedves, népszerű és sikeres személyiség volt, akit minden társaságban sze­rettek, és akit felvettek a cambridge-i egyetemre, mély depresszió gyötörte. Nem érezte úgy, hogy érdemes élni az éle­tet. Miközben az érzéseit nem tudatta velünk. Semmi jelét nem adta a depressziójának vagy az öngyilkossági szándékának.

Craig teljesen normális, tevékeny életet élt. Mérnökként dolgozott egy vízügyi cégnél, halálát követően a főnöke azt mondta, hogy rendkívül jó munkaerő volt, megbízható, terhelhető, kreatív. Semmi, de semmi jelét nem látták a mindennapi küzdelmeinek. A barátaival lakott egy bérelt házban, nagy társasági életet élt, esténként, ha buliztak, szívesen beült a dobok mögé. Látszólag olyan volt, mint bármelyik fiatal huszonéves.

– A férjem, Stuart és a lányom, Loren egyaránt úgy vélte, hogy csodás jövő áll előtte, és nekem sem volt okom kételkedni. De a halálakor rá kellett döbbennem, hogy nem ismertem őt igazán. Nem osztotta meg velem a legnagyobb gondját, azt, hogy már tíz éve mély depresszióban szenved. Magamat hibáztatom, keresem, kutatom, hogy mit csinálhattam volna jobban. Mindig arra törekedtem, hogy a gyermekeim egészségesek és boldogok legyenek. És Craig egyik sem volt... Döbbenetes, hogy ápolónőként, egészségügyi dolgozóként sem láttam a jeleket. Az ember egy ekkora veszteséget soha nem tud feldolgozni, elfogadni.

Craig a búcsúlevelében igyekezett megválaszolni édesanyja utólag feltett kérdéseit. Leírta, hogy a legszeretőbb családban élt, amelyet valaha elképzelhetett, de a betegsége miatt nem látott reményt arra, hogy valaha is normális életvitelt folytasson. Képtelen volt a depresszióval vívott mindennapi harcot elviselni. A sötét időszakok egyre mélyebbek voltak, és ezekből egyre nehezebben tudott kimászni.

– Fáj, hogy sokan ítélkeznek felette – folytatja Karen –, azt mondják, önző volt, amikor úgy döntött, hogy öngyilkos lesz. Én nem tudok mást mondani erre, mint hogy beteg volt, és a kín, amit átélt, nyilván­valóan elviselhetetlen volt a számára.

Karen és Stuart élete sokáig tökéletesen alakult, Karen mindössze 16 éves volt, amikor megismerte későbbi férjét, akivel huszonkilenc éve házasok. A lányát 17 esztendősen szülte, Craiget három évvel később, a világ legboldogabb asszonya volt, amikor gyönyörű kisfiát először a karjaiban tarthatta. Minden jól alakult, a család egy farmon élt, állatok között, a barátok is úgy tartották, igazán idillikus az életük. Fél évvel Craig halála előtt a férj főnöke csődbe ment, más városba kellett költözniük Stuart új állása miatt, a fiú ekkor költözött össze a barátaival, szüleitől pedig kapott egy kis autót.

– Ekkor került ki az ellenőrzésünk alól, és láttuk ugyan, hogy a költözés megviselte, nem sejtettük, hogy ekkora a baj – meséli tovább Karen. – A halála előtti napokban panaszkodott a munkahelyi stresszre, új állás után nézett, de még ebből sem gondoltuk, hogy ilyen nagy a baj. Pénteken úgy vált el a főnökétől, hogy a hétfői viszontlátásra, és a hétvégi hívásaimra nem válaszolt ugyan, de nem aggódtam, gondoltam, a barátaival lóg. Ám amikor hétfőn felhívtak telefonon, hogy menjek haza a férjemhez, mert mondani akarnak valamit, már tudtam, hogy Craignek baja esett.

– Nem is tudom, hogyan vezettem haza. A gyomrom görcsben, remegtem, izzadtam. Amikor beléptem a lakásajtón, egy rend­őr állt a férjem mellett. Stuart közölte velem, hogy Craig meghalt. Egy világ omlott össze bennem. Főleg, amikor azt is megtudtam, hogy saját maga döntött így. Később elolvashattuk az öngyilkosnaplóját, amit a számítógépén vezetett. Szándékosan meghagyta a hozzáférést, hogy megérthessük, min ment keresztül. Azért fordultam a nyilvánossághoz, mert hiszem, hogy a mentális egészséget tanítani kellene az iskolában, az ehhez való jog jár az embernek. Ennek elfogadtatásáért fogunk harcolni a jövőben azért, hogy azt a fájdalmat, amit mi átéltünk, minél kevesebb szülőnek kelljen éreznie.

Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja (mobilról is) a 116-123-as ingyenes lelkielsősegély-számot!

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!