Az öröm csak vendégség a háznál, senki ne higgye, hogy az út végéig velünk marad. Szomorúan hangzik, de igaz.
Még kiábrándítóbb, hogy a halálunk perceiben mi magunk választjuk a magányt, jellemzően azért, mert nem akarjuk a szeretteinket az elmúlásunk szomorúságával terhelni.
A halál tehát magányos dolog, az utolsó perceinkben mind egyedül vagyunk, éppen ezért még az életünk során arra kell törekednünk, hogy minél több szeretett személy vegyen körül minket.
A tudósokról azt hinnénk, hogy – mivel sokkal okosabbak nálunk – a magánéletüket is kivételes körültekintéssel szervezik, náluk mindig minden a helyén van.
Aztán Czeizel Endre történetén keresztül rádöbbenünk, hogy ez koránt sincs így. A genetikusnak hiába volt tökéletes családi élete, mégis felfordult vele a világ, amikor beleszeretett egy fiatal nőbe. Bár a családja elfogadta a helyzetet, látjuk, hogy még ez a szituáció sem borítékolt boldogság.
A genetikus sajnos nemsokára el fog menni, és bár két nő van egyszerre mellette, egyiküket sem akarja – őket védendő – a halálos ágya mellett látni.
