A hálapénzről mondott ítéletet a bíróság, elítélve orvosokat és szülésznőket, mert előre kérték. Nem utána.
A hálapénz azt mutatja: önmagunk becsapásával jól együtt lehet élni. Az igazságban mindig van valami félelmetes. A hazugságban nincsen. Abban csak mi vagyunk.
Az egészségügy állami kézben haldoklik, ahogy egy ismert fődoktor jegyezte meg minap. Lehet kórházba menni, és lehet maszek rendelôbe. Aki fizet, előbb gyógyul. Vagy ha nem, legalább az esélyei megvoltak. Idáig tart az idézet. S pont ezekkel az oddsokkal van a baj.
Persze, amikor már nincs más út, hazudozni kezdek magamnak. Már a kórház felé, a buszra várva. Mindenki ad, ez a szokás. Zajos megállóban állok. Mégis jól hallom magamat.
Fizetni fogok azért, ami amúgy járna. De pénz ellenében sem biztos, valóban járni fog. Hol tudnám átadni az üveg bort? Az üveg nyakára tekert borítékot? Miért hoz ilyen rohadt helyzetbe a renyhén működő állam? Miért kényszeríti az orvost vádlottak padjára ahelyett, hogy megoldaná a problémáit.
Aztán hazafelé ismét buszra szállok. Egy hazugsággal több, egy igazsággal kevesebb, ordítja bennem majd valaki, aki magamra emlékeztet.
