Kedves, Művésznő! Miképp több millió néző, a megboldogult 80-as években esténként én is a tévé előtt szorítottam Önnek, hogy sikerüljön halomra rugdosni a rosszfiúkat.
Bizonyára egyetért velem: az ember szívesen gondol vissza olyan dolgokra, amelyek a gyermekkorához kötik. Jó érzés, amikor kicsit alámerülhetünk a nosztalgiában, időutazással ér fel, amikor – ha csak néhány pillanatra is – megelevenedik, kiélesedik a múlt.
Biztosíthatom felőle, egy egész generáció együtt érez most Önnel. Tudom, az együttérzés nem kárpótolhatja Önt a bürokrácia mocsarában elsüllyedt jussáért, de mégis fontos tudnia: nincs egyedül a nehéz helyzetben. Honfitársai tömegével packáznak ilyen-olyan hivatalok, kilátástalanságba, kétségbeesésbe taszítva őket. Önnek teljesen igaza van, amikor ironikusan azt írja: „öröm” ebben az országban élni.
Miféle jogvédők azok, akik százezrektől fosztanak meg egy előadóművészt? Kedves, Művésznő! Csak remélni tudom, hogy miképp a filmvásznon, úgy itt, a való világban sem adja fel a harcot. Bújjon ki a klumpából, és kiáltsa az arcukba: Jjjjjjja!
