A szerkesztőség felé igyekezvén rádöbbentem, egy árva összecsukható íróasztal, de egy kempingszék nem sok, annyit sem viszek magammal. Nem baj, majd írok állva, ha a kódexmásolók megtehették, megtehetem én is.
Szerkesztőséget szerezni nem volt bonyolult, a pár sorom elkészül a sarki bisztró egyik asztalánál is. A pincér megkérdezte, hogy kávét hoztam-e magammal, azt feleltem, minek, már ittam, van viszont nálam egy dobozos narancslé, szívesen megkínálom.
Egy papírlapot és egy ceruzát kértem a személyzettől, de kiderült, hogy mindkettő fogyóeszköz, majd a jövő hónapban kapnak.
Azt hiszem, ezt hívják abszolút matthelyzetnek.
Ültem a bisztróban, és minden egyes betérő vendégnek személyesen meséltem el, hogy mit írtam volna a másnapi újságba, ha nekem kell a cikkíráshoz szükséges minden létező kelléket biztosítanom.
Belépett egy fiatal lány, hóna alatt hat tekercs WC-papírral.
– Nem Ariellának hívnak véletlenül? – kérdeztem rá.
– Éva vagyok… – mondta és talán még mindig azon gondolkozik, mit is akartam tőle egyáltalán...
