Moldova György magányos, elhagyták a barátai

Amikor próbáltam megszerezni a telefonszámát, nem akartam elhinni: csak vonalas száma van. A világ arra tart, hogy lassan ön lesz az egyetlen Magyarországon, akinek nincs mobilja.

Minek? Aki akar, elér így is.

Föl is vette harmadik csöngésre, pedig tiszteletlenül korai órán hívtam.

Sajnos már nem alszom jól, meg aztán, ugye, a munka sem várhat. Fél hétkor el kell kezdeni a melót, szünnap, ünnepnap nincs. Van egy füzetem, van egy tollam, több nem is kell. Még szerencse, hogy a haveromtól ingyen kapom, különben nagy bajban lennék. A hét minden napján írok, megvan a napi penzumom. Nekem ez a munkám, azt pedig becsülettel el kell végezni. Legalábbis én még így tanultam. Nemrég fejeztem be a Fej vagy Írást, most pedig egy szerelmes regényt írok.

Túl a nyolcvanon sem pihen?

Nem. Én ezt tanultam otthon. Kemény világ volt, nem lehetett elfutni a feladatok elől. Anyám egyedül nevelt minket a három testvéremmel. Volt, hogy elhurcolták, volt, hogy hozzánk költözött a nagyanyám és a nagyapám is, mert nem volt hova menniük. Az anyai nagyapámhoz kötődtem a legjobban, tőle tanultam a legtöbbet. A legjobb barátom Árpi, a fiútestvérem volt, de sajnos ő már meghalt. Barátból kevés jutott. Nem vagyok egy bratyizós fajta. Elveim vannak, aki ezeket megsérti, az nem létezik többé a számomra.

Nincs már egyetlen barátja sem?

Egy van. A könyveim kiadója, Urbán Tamás. Sokan már meghaltak vagy én szakítottam meg velük a kapcsolatot. Volt egy nagyon jó barátom. Évekig összejártunk családostól. Egyszer, mikor nálunk voltak az őrségi házunkban, vendégségben, mondott egy sértő mondatot Kádár Jánosra, amire én akkor nem reagáltam, hiszen a vendégét nem sérti meg az ember. Aztán felhívtam telefonon, és elmond­tam neki, hogy itt a vége. Megértette.

Egyszer sem lehet hibázni?

Nem.

Író barátja van?

Nem is volt soha. Valahogy mindig különc voltam, nem értettem szót velük. A 80 születésnapomra, a Petőfi Irodalmi Múzeumban akartak ünnepséget rendezni, mondtam, köszönöm, nem kérem. Csináltunk viszont egy jó marhalábszárpörköltet, és azt megettük a haverjaimmal. Az jó volt.

Riportkötetei kapcsán, bejárta szinte az egész országot, rengeteg emberrel találkozott. A komlói bányászoktól kezdve a szövőnőkön és vasutasokon át, a borászokig széles a paletta. Tartja valakivel közülük a kapcsolatot? Követi a szereplői sorsát?

Nem sokkal, de tartom. Aki például Miskolcon volt a kísérőm, vele a mai napig jóban vagyok. Olyan is előfordul, hogy felhívnak, mert meghalt egy bányász, aki szerepelt  a könyvemben. Az Őrségben is szereztem barátokat, de ők már majdnem mind meghaltak. Vettem ott egy házat. Már nem nagyon járok le, nincs kihez. Közönségtalálkozókra nem  hívnak, senki nem meri kockáztatni az állását miattam. Félnek, olyat mondok, ami miatt bajuk lehet.

Én pedig csak azért, hogy mehessek, nem vagyok hajlandó mást mondani, mint amit gondolok. A legújabb könyvem bemutatóját a május elsejei majálisra időzítettük. Nem hazudok magának, esküszöm, még az asztalt is majdnem felborították, annyian dedikáltattak. Ott népszerű voltam, de például az ünnepi könyvhétre a Vörösmarty térre ritkán megyek, az nem az én közönségem. Tudomásul kell venni, hogy ott engem nem szeretnek. Ez van.

Az előbb azt mondta, egyszer lehet önnel szemben hibázni. Volt olyan, amikor viszont ön hibázott, és bántott vagy sértett meg valakit igazság­talanul?

Igen, volt ilyen. A kamionosokról szóló könyvem kapcsán megismerkedtem egy sofőrrel, akivel szinte az Északi-sarkig együtt mentünk le. Képzelje el, összezárva mínusz negyven fokban napokig egy kis fülkében, két ember, ahol keveredik a pálinka az izzadtság szagával. Mégis jól éreztük magunkat, végigdumáltuk az utat, kifejezetten értelmes ember volt. Visszafelé kitett Győrnél, mert ő még ment tovább. Kiszállunk, elbúcsúzunk, megkérdezi kedvesen, hogy minden rendben volt. Erre én közlöm vele, hogy igen, csak kár, hogy ekkora paraszt vagy. Ma sem tudom megmondani, hogy miért mondtam ezt, hiszen még csak nem is így gondoltam. Valahogy ez jött ki belőlem. Na, ezért nagyon szégyellem magam.

Nem lehet könnyű önnel együtt élni.

Lehet, de a feleségem több mint negyven éve elvisel, szóval annyira nehéz sem lehet.

Nagy szerelem volt?

Nagy, nagyon nagy. Öt évig udvaroltam neki, mire beadta a derekát. Az anyósom Kanadában él, ő küldött pénzt az esküvőre. A Gellértben tartottuk, flancos egy muri volt. Nem ma történt, hiszen már az unokáim is kamaszok.

Jó nagypapa?

A szó klasszikus értelmében nem. Imádom őket, de egy ponton mégis felállok, és megyek a szobámba írni. Én ilyen vagyok. Pedig szeretem a nagy családi összejöveteleket is, ott a két lánytestvérem, a két lányom, a vejem, a gyerekek, a feleségem, jól is érzem magam, de aztán mennem kell. Vár a szobám, a székem, Füst Milán, a tollam, a papír.

A legismertebb kortárs író 

Moldova György (Budapest, 1934. március 12.) Kossuth-díjas író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapítótagja. A legismertebb és legolvasottabb kortárs magyar író. Legfőképpen a riport és a szatíra műfajában alkot. Száz kötete jelent meg.

Eredeti neve Reif György, a Moldova nevet 1955-ben választotta magának, amikor első írása nyomtatásban megjelent.

Irodalmi díjai: SZOT-díj (1967), József Attila-díj (1973, 1978), Karinthy-gyűrű (1981), Kossuth-díj (1983), Maecenas-díj (1994), MSZOSZ-díj (1995), Demény Pál-emlékérem, Kollektív Pulitzer-díj (2000), Prima Primissima-díj (2010), Akit a mozdony füstje megcsapott című könyvéért a vasutasoktól Aranysíp díjat kapott.