Vajon egy háború borzalma-sabb-e vagy egy szimpla magyar hétköznap? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az emberek egymás elleni kegyetlensége alkalmi, robbanásszerű jelenség, ami egyszer kitör, tombol, aztán alábbhagy.
Háborút béke követ, gyilkosságot igazságtétel. Aztán minden megy tovább a maga békés medrében. Amikor azonban futószalagszerűen, monoton ömlik ránk a rettenet, apák, anyák ölik, kínozzák, alázzák meg változatosabbnál változatosabb módon saját gyermekeiket, fel kell tennünk a nyugtalanító kérdést: talán ez a világ rendje?
Az emberek egy statisztikailag körülhatárolható, nem feltétlenül elmebeteg része ott él a szomszédunkban, vezeti a buszunkat, felszolgálja a hamburgerünket, tanítja a gyerekünket.
És nem mellesleg bármikor baltát, kést vagy vadászpuskát ragadhat, onthatja a családja vérét, vagy a miénket.
Nincsenek válaszok, nincs megoldás, nincs igazságtétel. Társadalmunk fogaskerekei ezek a szörnyetegek is. Csak addig nem láthatjuk valódi arcukat, amíg nem indítják meg egyszereplős háborújukat a világ ellen.
