Az elhunyt művész lánya a Borsnak elmondta: Sinkó Lászlót ötvenedik házassági évfordulóján vitték kórházba, ahol halmozódó testi problémái hamar felemésztették erejét.
A legendás színész halálhíre mindenkit mélyen megrendített, hiszen arról sem lehetett tudni, hogy beteg. Július utolsó napján, 75 éves korában örökre elment Sinkó László, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész. A színművész lánya, az olimpikon Sinkó Andrea – minden idők legeredményesebb ritmikusgimnasztika-versenyzője – beszélt arról, hogyan teltek édesapja utolsó évei, napjai.
– Bő két éve gyengélkedett. Nem egy konkrét, hanem több különböző időskori betegsége volt. Hol jobban, hol rosszabbul érezte magát. Ha jobban, akkor még reménykedtünk, hogy visszamegy a színpadra, de sajnos mégsem volt elég erős ahhoz, hogy játsszon. A Zűrzavaros éjszakában lépett fel utoljára a Nemzetiben.
Sinkó László Budakalászon élt, közel a természethez, amit imádott. Kedvenc székéből szerette nézni a kertet, ahová minden fát, bokrot a saját kezével ültetett. A felesége ápolta.
– Pont aznap volt az ötvenedik házassági évfordulójuk – folytatja Andrea.
– Még a testvérem is hazautazott külföldről a feleségével, hogy együtt ünnepeljen a család. De aznap elesett, eltört a bordája, kórházba került. Tíz napot töltött a Honvédban, az orvosok mindent megtettek érte, de halmozódtak a problémák. Az utolsó napon, pénteken, vittünk neki anyukámmal ebédet, még nevettünk is. Szellemileg tökéletesen friss volt, csak a fizikai gondok gyötörték. De akkor megéreztem, hogy nagy baj van. Nem volt méltó hozzá ez a kínlódás... Borzasztóan sajnáltam, arra kértem a jóistent, tegye azt, ami apunak a legjobb. A teste végül tíznapos szenvedés után nem bírta, feladta. Háromnegyed ötkor elment... Nagyon fáj, nagyon hiányzik. Próbálok arra gondolni, hogy ahol ő most van, ott neki jó és nincs hiányérzete. Egyfolytában rá gondolunk. Hol az Übü királyt, hol az Üvegtigrist nézzük. Direkt választunk vidám filmeket. Teljes életet élt, szerető, összetartó, odaadó családja volt. Amit ő elképzelt, azt mi megcsináltuk. A hivatásában is mindent elért, tavaly megkapta a Nemzet Művésze-díjat.
– Úgy gondolok rá, hogy valahol ül a szüleivel, a testvérével (a bátyja, Sinkovits Imre színművész) és Rockenbauer Pállal. Őt nagyon szerette. És persze a többi kollégájával – mosolyodik el Andrea. – Úgy gondolok rá, hogy jól érzi magát, nem fáj semmije.
Lánya teljesítette az álmát
A Magyar Narancsnak hat évvel ezelőtt adott interjúban a színművész így beszélt az életéről, családjáról:
– Nekem a családon és a színházon kívül a természet a szerelmem. Huszonöt éve lakom itt, Budakalászon, a hegyen... De a sport is életem egyik középpontja, mert olyan időszakban nőttem fel, amikor a magyar sport a harmadik helyen állt a világban. Az volt a vágyam, hogy ha lesz gyermekem, jusson ki az olimpiára, és ez teljesült, mert 1988-ban a szöuli olimpián Andrea lányom pontszerző, hatodik lett ritmikus sportgimnasztikában.
