Ferenc pápa – ahogy ezeken a hasábokon már többször is megénekeltem – váratlan gyorsasággal vívta ki a szimpátiámat. Ahogy a hétköznapi emberekhez viszonyul, vagy amilyen a hozzáállása például a váláshoz, a melegekhez vagy a papi nőtlenséghez, az még egy alapvetően liberális ember szívét is megmelengíti. (Vagy csak a miénket, és a vaskalapos katolikusokét nem?)
Az egyházfő sok helyzetben viselkedik inkább hétköznapi emberként, mint megközelíthetetlen szentatyaként, és – mint az most egy rokonának elbeszéléséből kiderült – nem készült soha Szent Péter trónjának elfoglalására, sőt eleinte még papnak sem. Aztán mégis másként alakult a sorsa.
Hogy Ferenc milyen különleges figura, azt a megtérése története is bizonyítja. A barátnőjéhez igyekezett randira, de útközben meggondolta magát, betért egy templomba imádkozni és gyónni, szegény kislány meg hiába várt rá.
Velem legfeljebb fordítva történhetett volna meg: elindulok gyónni, de meggondolom magam, és inkább randira sietek, a pap meg hiába vár rám.
Ezen múlna csak, hogy nem leszek soha pápa?
