Néha tudni kell nagyvonalúnak lenni, néha igenis működnie kellene a betyárbecsületnek, néha félre kellene tenni a garasoskodást, néha arrébb lehetne lökni azokat a fránya paragrafusokat, és előtérbe helyezni az emberséget.
Nem vagyok naiv, tudom, hogy egy magáncég esetében szó sem lehet arról, hogy egy kártérítési perben ne harcoljon az utolsó leheletéig. Ezúttal azonban az állam az alperes, és az államtól elvárható, hogy szívén viselje polgárai gondját-baját.
Sorra halnak meg a mérgező azbeszt áldozatai, gyerekek maradnak apa és anya nélkül, családok veszítik el kenyérkereső családfőiket, az özvegyek osztályrésze pedig nem az együttérzés, nem a segítő szándék, hanem a hideg elutasítás. Évekig kell a bíróságon küzdeniük az állam harcias ügyvédeivel, a per lelkileg és anyagilag is megviseli a szerencsétleneket.
Amerikában rövid időn belül milliárdokat ítélne meg a bíróság részükre. Ez itt persze nem Amerika, jól tudjuk, a károsultaknak majdan megítélt kártérítés nagysága meg sem fogja közelíteni a tengeren túl bezsebelhető pénzeket. Egy állami költségvetés szintjén pedig pláne elenyésző összegekről beszélünk. Nem volna gálánsabb egy peren kívüli egyezség?
