Pécsi Ildikó nem ismerné meg az unokáját

– Amikor ideköltöztünk a szüleimmel, nagyapám elültette a gyümölcsfákat, és mi a jázminbokrokat és virágokat, amik azóta folyamatosan élnek. Az évtizedek alatt kollégáktól, barátoktól és családtagoktól rengeteg cserepes növényt kaptam, mert köztudott rólam, hogy nem szeretem a szálas virágokat, ugyanis hamar meghalnak. Ha csak kilépek a kertbe, szemben találom magam a Kossuth és Széchenyi című színdarab törpefenyőivel, számtalan rododendron idézi különböző rendezéseimet, és hosszan folytathatnám, hogy ki mindenki él itt körülöttem és tesz boldoggá – magyarázza Pécsi Ildikó, aki különleges önéletrajzi regényt ír: a kertjében gyönyörködő színésznő a fák, virágok történeteivel idézi föl életének egy-egy fontos mozzanatát.

– Édes jó Lajosommal való házasságomra hatalmas lombhullató fenyő emlékeztet, a fiam, Csaba születésekor elültetett fenyők is olyan nagyok már, hogy átnéznek a szomszédba. Az ajándékozó művészkollégáim és családtagjaim megjelennek a könyvben, hiszen nekik is van fájuk, van, akinek még rózsabokra is! Kisunokám legkedvesebb rózsabokrát harmadik születésnapjára kapta – mereng a színésznő. – A rózsabokor annyira szeret itt lenni, hogy számtalan újabb és újabb kis rózsabokrok ölelik át a kertet... Milyen érdekes az élet, mivel közel három éve nem láttam Csabát, valahogy engedélyt kell kérnem tőle, hogy benne lehessen a fényképe a könyvben.

– Tizennégy éves korában láttam utoljára... most pár centivel alacsonyabb az apjánál. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják, ha találkoznánk, nem ismerném meg. Nehéz idők várnak most rám!