"Nincs gyorsétterem, sem éjjel-nappali, és ha szerencsénk van, még wifi sincs, meg tévé. Az utóbbi már azért is jó, mert így nem láthatjuk Berki Krisztiánt vagy éppen Győzikét."
Bevallom, mielőtt ellátogattam a háromfős borsodi faluba, Szanticskára, azon tűnődtem, mi lehet a titka? Városi ember lévén nem értettem, miért jó élni elzárva a világtól egy apró zsáktelepülésen, ahol nincs bolt, nincs kocsma, de még a kukásautó sem jut el oda.
Miután végigsétáltam az apró falucska egyetlen utcáján, egyre szimpatikusabb lett. Szanticskának van egy utánozhatatlan bája. A nyugalom. Egy háromfős településnek amúgy is számos előnye van. Reggelente nem kell órákig állni a dugóban ahhoz, hogy munkába menjünk. Nincsen idegesítő felső szomszéd, aki vasárnap reggel hat óra tíz perckor már fúrja a falat, és 4–6-os villamos sincs, így nem lépnek az ember lábára kétpercenként, persze bocsánatkérés nélkül. Nincs gyorsétterem, sem éjjel-nappali, és ha szerencsénk van, még wifi sincs, meg tévé. Az utóbbi már azért is jó, mert így nem láthatjuk Berki Krisztiánt vagy éppen Győzikét.
Szanticskán az élet lassúbb, igazibb, itt nem fenyeget a stressz és a magas vérnyomás. De hogy ez a jó levegőnek vagy a helyi almacsutka-pálinkának köszönhető, azt még nem tudtam eldönteni...
