Könnyek, fájdalom – az édesapját gyászoló Aurelio egy csapásra megtanulta, mi az élet. A Borsnak szívszorító vallomást tett.
Szobája ablakán a redőny felhúzva, a kis lámpa ég, kaput azonban senki nem nyit. Csend és bánat járja körbe VV Aurelióék bajai otthonának környékét. A két éve még hangosan ünnepelt VV-nyertes a fájdalmával harcol: a közelmúltban kirobbant drogügye után ugyanis újabb pofont kapott az élettől, elvesztette édesapját, az egyetlen embert, akivel családot alkottak.
Egy fiatalember érkezik, megáll a kapuban, és tudjuk, be fog jutni. Megszólítjuk, azt mondja, segít. Pár perc múlva feltűnik az ablakban Aurelio, aki néhány perc múlva ajtót nyit, beinvitál minket, majd utat engedve a könnyeinek, mesél. És mesél. Mérhetetlen fájdalmától ugyanis végleg megszabadulna, és nem találja az utat, ami segíthet.
– Néhány hete is panaszkodott az édesapám, hogy nem kap levegőt, mintha egy focicsapat ülne a mellkasán. Vért köpött – kezdi, miközben eleredtek a könnyei. – Mentőt hívtam, szinte sírva könyörögtem nekik, ne hagyják meghalni. Most ugyanez volt, bevittük azonnal a kórházba, onnan mentő vitte Szegedre. Szívinfarktus. Aztán este fél tízkor hívtak. Kérdezték, én vagyok-e. Majd mondták, üljek le, mert nincs jó hírük. Apám nem élte túl a beavatkozást – folytatja már zokogva a megtört fiú.
Aurelio azt mondja, azóta káosz az élete. A nyakán egy drogügy, és magára maradt az emlékekkel, amelyekkel képtelen megbirkózni. Minden egyes könyv, bútor, ruha az apjára emlékezteti. Kedd óta egy percre sem hagyják egyedül a barátai, felváltva vigyáznak rá.
– Inkább zártak volna tíz évre fogdába – meséli könnyeit nyelve.
– Ötven év volt köztünk, de ő volt a legjobb barátom, sosem voltam titkaim előtte. A drogról is mindig mindent tudott. Semmit nem ér így az élet. Visszaadnék ruhát, autót, lakást, mindent, csak itt legyen. Sokszor abban reménykedem, elalszom egy hétre, és amikor felkelek, könnyebb lesz. Ötösével szedem a nyugtatót, képtelen vagyok így létezni. Most jövök rá, én csak egy gyerek vagyok. Egyedül maradtam a felelősséggel, és nem bírok vele. Én nem tudok NAV-ba járni, csekkeket fizetni, fogalmam sincs, hogy működik a világ. Én egy gyerek vagyok – nyeli a könnyeit.
Aurelio nyugalmat szeretne. Erősnek kell maradnia, és szeretné megállni a helyét ebben a lehetetlen élethelyzetben. Édesapjával korábban már megbeszélték, teljesíti a végakaratát. Hamvainak a nagy szobában, a nagyi hamvai mellett lesz a helye. Szeretett apjával az utolsó beszélgetésüket azonban képtelen elfelejteni.
– Az előszobában állt, fuldokolva köhögött. Odaléptem: apa, mi van veled? Apa, meg akarsz halni? Majd azt felelte: igen. Annyira fájt neki – emlékezik Aurelio, miközben zokog.
Baja belvárosában, egy csendes utcában nagy fájdalmai ellen harcol egy gyermek. Most, most először igazán ő is úgy érzi: itt tényleg a lét a tét.
