„Talán nem volt elégedett?”
Kovács úr sosem gondolta volna, hogy egyszer nőgyógyász kesztyű táncol majd a fenekében, de az urológián az ember fia előbb-utóbb beletörődik ebbe. Ennél rosszabb már nem jöhet – remélte, de persze jött, amit ridegen csak vastagbéltükrözésnek hívnak.
Előtte letargikus böjtbe zuhant: rácsapta az ajtót a hűtőben riszáló kolozsvári szalonnára, csak az esti borát hörpintette fel. Ha menni kell, legalább szépen.
Aznap kívülről látta magát. Mintha nem is ő feküdne kiszolgáltatva az ágyon, hanem orvosi ismeretterjesztő filmet nézne. Próbált valami szépre gondolni, ami annak ellenére sem sikerült, hogy Gizike finoman vezette be bélrendszerébe a kamerás eszközt. A doki szavára eszmélt: nincs baj!
Nadrágját és emberi méltóságát visszavéve menekült az ajtó felé, amikor tarkón vágta a kérdés: Kovács úr! Talán nem volt elégedett?
Ekkor eszmélt rá, hogy itt bizony tejelni kellett volna, de már nem volt mersze visszafordulni. Másnap bekészített egy borítékot, meg egy palack bort, de a dokit egy álló hétig nem találta. A kékfrankost ketten ittuk meg, marha jó volt. Az utolsó pohárral így koccintottunk: Éljen a vastaggbéltükrözés!
