Régi barátja, Gergely Róbert teljesíti Mónika kamaszkori álmát azzal, hogy a Goodbye, Charlie! című darabba meghívta játszani.
– Mivel összejárunk, nem gyanakodtam, amikor Robiék áthívtak egyik délután – meséli Mónika.
– Kérdezte, mi dolgom van április 13-án, mert arra gondolt, hogy beugorhatnék egy darabba. Mivel akkor éppen az Édes élet stábja is forgatott, nem hittem, hogy komolyan mondja. Robi kérte, hogy aludjak rá egyet, mielőtt döntök.
De ez kevés volt, Mónika megnézte a darabot is. Amikor beült a RaM Colosseumba, látta a nézőket és bizony inába szállt a bátorsága.
– Gyorsan igent mondtam, mielőtt elhatalmasodott volna rajtam a félelem. Éreztem, ha elutasítom, megbánom egy életre. A színház nekem idegen világ. A tévében rám bízzák, hogy mit teszek, itt a rendező utasításait kell követnem. Egyszerűnek tűnik, de nem véletlenül tanulják évekig ezt a mesterséget.
Mónika elárulta, hogy titkon vágyott egy ilyen lehetőségre.
– Alapvetően színésznő szerettem volna lenni tizennyolc évesen. Anyukám viszont gyakorlatias pénzügyi szakember, aki nem díjazta az ötletemet, így lettem közgazdász, amit sosem szerettem.
Amikor megkérdezzük, érez-e magában elég tehetséget, hogy a műsorvezetést felcserélje a világot jelentő deszkákra, elneveti magát.
– Ilyen a sors, a színészet utánam nyúlt, érzi az univerzum, hogy szükség van rám. A közönséget nem foszthatjuk meg ettől az élménytől – majd kicsit komolyabban hozzáteszi: – Az előadás jó lesz. Robi, a rendező és Házi Anita, aki helyett beugrom, sokat segített.
Gergely Róbert maximális bizalmat szavazott Mónikának.
– Talpraesett, slágfertig, ügyes nő – dicséri. – Adódott egy lehetőség, amiről rögtön ő jutott az eszembe. Kárász Robi is kipróbálta már magát nálunk, a Gergely Theáterben, most őt dobjuk be a mély vízbe Franny szerepében. Ez neki való, pici szerep, és úgy tapasztalom, hogy Mónika tehetséges.
