Hátizsákban hozták haza az Oscart Nemes Jelesék

Az Oscar-gálát követő bulin – hétfő hajnalban – még ott ropták Leonardo DiCaprió-val, kedd délelőtt viszont már Budapesten landoltak Nemes Jeles Lászlóék. Akik nem ismerik őket, nem hitték volna, hogy a világ mostanában egyik legnevesebb csapata ők: a Saul fia stábja hétköznapi ruhában érkezett, bőröndökkel, nejlonzacskót szorongatva, hátizsákkal – értesüléseink szerint az Oscar-szobor az egyik producer, Sipos Gábor hátizsákjában utazott.

A csapat valóban úgy érkezett, ahogyan tervezték – és ahogyan azt kedden a Bors megírta –, szinte teljes titokban, észrevétlenül. Valóban nem volt ünneplő tömeg, gázduda – de még barátaikat, sőt a családtagjaikat sem hívták ki a reptérre. Olyan családtag sem volt ott, aki pedig szakmai vonalon is érintett ebben az Oscar-díjban... Nemes Jeles László édesapjáról, Jeles Andrásról a Saul fia című film Mengeléjéről van szó. 

Az Oscar-díjas rendező édesapja, Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező, Jeles András sem a Facebook-oldalán, sem más nyilvános fórumon nem tesz említést a gyermeke teljesítményéről. Sőt! A hetven éves filmesguru arra sem válaszol, ha valamelyik ismerőse megemlíti a Saul fia című film sikereit. Mi tartja vissza attól, hogy gesztust tegyen? 

A Bors arról értesült, hogy Nemes Jeles László és az édesapja között sosem volt felhőtlen a viszony. A két kiváló filmes kapcsolatát jól jellemzi, hogy László a karrierje elején sokszor Nemes Lászlóként mutatkozott be: senki se jöjjön rá, hogy ő a híres rendező fia. A gesztus persze érthető, nem egyszerű egy nagynevű ikon gyermekeként érvényesülni. 

Erről és az édesapjával való viszonyáról Nemes Jeles László kendőzetlenül beszélt a minap a „Szombat” nevű kulturális folyóiratnak: „(…) Kisgyerek­koromban éltem csak vele, nem ismerem igazán őt. (…) Fura kapcsolatunk van, az biztos. Nagyon tehetséges ember, és meghatározó dolgokat csinált, csinál még mindig, és nem mindig kommunikál jól, az biztos. Még rosszabbul kommunikál, mint én. De hát teljesen más dolgokat csinálunk, mégis van valahol valami közös, de igazán nagyon más a megközelítésünk. Ő nagyon zárt ember, nehéz oda bekopogni, be lehet, csak nem könnyű bekerülni. A filmben ő Mengele, azt gondoltuk, jó lesz, mert ugye nekünk majdnem minden szereplőnk negyvenéves, azt akartam, hogy ott legyen egy jelenetben, csak egy ilyen jelenetben lehetett benne, ahol exponálva van. Azért akartam, hogy ott legyen, mert az arca jó volt erre. Neki tetszett a film, úgy éreztem, most beszéltünk nemrég. De most mindenkinek el fog menni a kedve az élettől, ha folytatjuk a beszélgetést.” 

Kapcsolódó jegyzetünket itt olvashatják