„Azt gondolom, normális ember a gyerekét feltétel nélkül szereti, s annak párját, gyerekét éppen ezért minden körülmények között elfogadja, szereti.”
Ha még nincs is unokám, tetszik, nem tetszik, benne vagyok már a nagypapakorban. Apósom ötven-, apám ötvenegy évesen lett nagyszülő, na, őket már leköröztem.
Saját nagyszüleimmel soha nem volt intenzív kapcsolatom (külső körülmények, korai halálok játszottak közre ebben), így egyik „oldalról” sincs igazán tapasztalatom a nagyszülő-unoka kapcsolatban. Illetve van: azt láttam, látom, hogy az én szüleim, anyósomék, illetve a gyerekeim milyen kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatban szeretik egymás.
Tudom, persze, hogy ez nem minden családban van így, de az mégis meglepett, hogy a Bors szakértője szerint (az is) normális, ha egy nagyszülő nem szereti az unokáját. Szerintem viszont nem az. Én azt gondolom, normális ember a gyerekét feltétel nélkül szereti, s annak párját, gyerekét éppen ezért minden körülmények között elfogadja, szereti. Függetlenül attól, hogy az unoka fiú vagy lány, szép vagy csúnya, okos vagy buta, kedves vagy mogorva.
Hogy mindig, minden körülmények között? Szerintem igen. Legfeljebb akkor nem, ha az apját vagy az anyját bántja. Hisz’ az mégis az én gyerekem!
