»Édesanyám tudna mesélni, húsz évet húzott le a belgyógyászaton.«
Legutóbb egy barátomat kísértem be az egyik fővárosi kórház sürgősségi osztályára, és hálát rebegtem magamban, hogy nem én vagyok beteg. (Bocs, Peti!)
Ha nem lett volna elég a fájdalomtól elkínzott arcú betegek látványa, még azt is végighallgathattam, ahogy az ápolók úgy beszéltek az emberekkel, mintha cipőjükről lekapart kutyaszardarabok lennének. A nővérek kisugárzása fojtogató volt.
Valahol mélyen egyébként megértem a viselkedésüket. A kórházak borzasztó állapotban vannak, a nővéri fizetés tragédia, a rengeteg munka már elviselhetetlen mértékű. Édesanyám tudna mesélni, húsz évet húzott le a belgyógyászaton. Régen sem volt leányálom azon az osztályon dolgozni, ma meg aztán pláne nem, amikor egészségügyi dolgozók ezrei hagyják el az országot jobb bérezés és normális körülmények reményében.
De, hogy a nem túl rózsás helyzetű ápolók dühüket egy idős betegen vezessék le, az felháborító. Persze könnyű hazugnak nevezni, aki kiáll maga vagy a hozzátartozója igazáért. De az első lépés az lehetne, hogy utánajárnak az eseteknek. Van belőlük bőven.
