„Hol a népem, hol keressem, hol vannak az igazi emberek az elém pakolt közvélemény-kutatásokon, a kétperces tévéhíradós riportokon, a Facebook-kommenteken túl?”
Hol a népem, hol keressem, hol vannak az igazi emberek az elém pakolt közvélemény-kutatásokon, a kétperces tévéhíradós riportokon, a Facebook-kommenteken túl? – tehetné fel a kérdést egy kétségbeesett honatyánk, aki a sötétített üvegű Audiból, a budai hegyek lankáira épült villájából vagy az éljenző tömeg zászlóerdejétől nem látja, kiket kell szolgálnia. Hol van az a sok zsörtölődő proli, akik hazugoznak, tolvajoznak és nem rám húzzák az ikszet?
Megmondom, hol vannak. Tegnap például fél milliméterre álltak az arcomban egy fülledt, döcögő, rázkódó metrókocsiban. Nyáron még inkább ott vannak, testük minden kipárolgásával. Láttam őket az oszló, rozsdás vasúti kocsikban, ahol a szánkban érződő fémes íz emlékeztet minket hazánk töretlen fejlődésére. Ja, és a parlagfűvel benőtt állomás, ahol simán újra lehet forgatni a Majmok bolygóját. Néha látom őket a Volán-buszok első ajtaja előtt kígyózó sorok között is. És persze a pótlóbuszok! Istenem, a pótlóbuszok!
Ingyen volt a tanács. Nem kell eladni az autókat, nem kell kifizetni a benzint (még ha ki is tudnátok). Csak néha, kalandvágyból gyertek le közénk! Azt is mi fizetjük nektek, nyugi!
