Legyen kicsi vagy nagy, a háziállatok megszépítik gazdájuk életét. Kobold azonban nem éppen a leghétköznapibb fajta háziállat. Nem macska vagy kutya, hanem bivaly, aki alig volt pár kiló, amikor Ádám befogadta, most meg már több mázsát nyom.
A szokásos nyári bálázásból indult haza fáradtan Lenner Ádám bő négy éve, amikor egy különös fekete szőrgombócra lett figyelmes a megsárgult fűben. A kis lény egy kölyökbivaly volt, közel s távol sehol nem voltak fajtársai, láthatóan teljesen elárvult. A történetről elsőként a Hajdú megyei haon.hu számolt be, a Bors is felkereste a fiatalembert.
– Nagyon kicsi volt, a köldökzsinórjából ítélve alig pár órája születhetett. Szokásuk a teheneknek, hogy amikor megellenek, elbújnak a többiek elől, néha éjszakára magukra hagyják a kicsit, és másnap újra felkeresik – meséli a Borsnak különös együttélésük történetét Ádám, a Tiszatáj Közalapítvány telepvezetője.
A fiatalember gondolkodás nélkül felkapta a csöppséget, és megkereste a gulyáját, ahol azonban az édesanyja a füle botját sem mozdította csemetéje iránt. Így aztán hazavitte.
– Van egy tanyánk, ott bőven volt helye a kicsinek. Pár nap alatt hozzászokott különc életéhez, kecsketejjel etettük szegény párát – mondja Ádám, aki az állatot a füle állása miatt Koboldnak nevezte el.
Kobold ma már négy és fél éves, gyorsan nőtt, és körülbelül két éve hatalmas. Mint a gazda mondja, Kobold nagyon szeret mindenféle szagot, főleg az édeskés illatokat, lassan sem a muskátlik, sem a frissen mosott ruhák nem voltak biztonságban. Ezért nem volt más hátra, Kobold kapott egy félhektárnyi elkerített helyet, ahol egy hatalmas medencét is kialakítottak neki, hogy nyugodtan dagonyázhasson kedvére.
– Hamar észrevettem, hogy hiányzik neki a társaság, a fajtársai, hisz egész életében az emberhez szokott. Szereztem neki egy jó barátot, egy másik hím bivalyt, amit Monszternek hívnak. Szinte az első pillanattól kezdve örök barátságot kötöttek, ahogy Félixszel, a kétéves szürke szarvasmarha tinóval – meséli a Borsnak a büszke gazda. És Koboldnak még egy rossz „búgás” sem hagyta el a száját soha!
