A színház világában van néhány olyan babona, amitől a sikeres előadást várják. Balázs Andi például a premierek előtt hosszas beszélgetéseket folytat a színpadon négy éve elhunyt édesanyjával, emellett Lorán Lenkével és Bajor Imrével is.
– Ezt az előadás kezdete előtt teszem, amikor már hallom, hogy kint, a függöny mögül kezd beszűrődni a zsizsegés, a nézők már ott vannak az előtérben. Mivel már tizenhetedik éve vagyok a Karinthyban, minden egyes ajtónyikorgásból tudom, ki merre van éppen. Olyankor én teljesen egyedül körbemegyek, szétnézek a színpadon, hogy ellenőrizzem a dolgokat, megnézzem a kellékeimet. Megállok a színpad közepén fél pillanatra, összekulcsolom a kezem és félhangosan elkezdek beszélni.
„Anyukám, figyelj! Tudom, rengeteg a dolgod odafönt, de most arra szeretnélek megkérni, hogy keresd meg az Imit és a Lenkét, és ma nagyon figyeljetek rám!” Lenkét pedig megkérem, hogy segítsen rajtam, szóljon, ha mondjuk elrontok egy poént. Iminek azt mondom, hogy most nagyon figyelj, drukkolj nekem, hogy ne hibázzak! – idézte elmormolt fohászának sorait a színésznő. Elárulta, el sem tudná képzelni, hogy ezen rituálék nélkül álljon ki a rivaldafénybe.
– Nekem ez kell. Muszáj működnie a velük való összeköttetésnek, mert hiszem, hogy rajtam tartják a szemüket. Tudom, hogy nekünk a mai napig van közünk egymáshoz. Nagyon sokszor érzem, ahogy Bajor Imi megsimogat, vagy az arcomon a pusziját, amit mindig adott nekem, és azt is, ahogy szúrt, amikor megpuszilt. Mi tudtunk úgy beszélni egymással a színházban, hogy rajtunk kívül senki nem értette a világon. Nagyon nagy veszteségek ők nekem – árulta el Balázs Andi.
