Tokióban, az íróasztalnál ülve megérezte, hogy meghalt a gyermekkori barátja... A zseniális karmester egyik legfőbb bizalmasával emlékezünk Kocsis Zoltánra, a zsenire.
Szerette a versenyhelyzeteket, de csak akkor volt elégedett, ha nyert. Egy igazi különc volt, aki – ha elkapta az alkotás varázsa – úgy zárta ki a külvilágot az elméjéből, mintha az tényleg ott sem lenne. Kocsis Zoltán 12 éves korában találkozott az Ifjú zenebarátok Mozart-klubjában Berkes Kálmánnal, a késôbbi klarinétművésszel, akivel életre szóló barátságot kötöttek.
– Húsz éve élek Tokióban, most is itt vagyok. Vasárnap este az íróasztalnál ültem, este tíz óra volt már, dolgoztam – emlékszik vissza a múlt vasárnapra Berkes Kálmán.
– Az interneten véletlenül Zoli fiatalkori képébe „botlottam”, aztán egy régi-régi tévéfelvételbe, amiben együtt nyilatkoztunk annak idején. Bő egy órán keresztül bámultam a képernyőt... ekkor volt Magyarországon délután két óra. Ebben az órában hunyta le Zoli utoljára a szemét... ugye, hogy nincsenek véletlenek? Lélekben vele voltam – mondja szomorúan a telefonba a művész. Kocsis Zoltán és Berkes Kálmán több mint 52 éve ismerik és szeretik egymást, kiskamasz koruk óta elválaszthatatlanok.
– Zoli szegény családból származott, én Budán laktam egy nagypolgári lakásban, ahol persze zongora is volt. Nem kérdés, hogy melyikünknél töltöttük az időt – emlékszik vissza a gyerekkorukra Berkes.
– A barátom igazi zseni volt, és mint ilyen, nehezére esett kellő figyelmet fordítani a környezetére. Amikor feljött hozzánk például kora reggel, azonnal a zongorához ült, az sem érdekelte, hogy a szüleim még alszanak. A nagymamámmal, elôfordult, hogy hat órán keresztül egy svájci sapkát dobált játékból. Úgy tudta dobni, mintha frizbi lett volna, pont oda ment mindig, ahova küldte. Elképesztően ügyes volt ebben is. A nagyi hálóingben állt fél napot, amíg ezt játszották, Zolinak ugyanis nem lehetett nemet mondani, magával ragadta az embert a lelkesedése, bármit csinált. Pingpongban is ügyes volt, bár én jobb voltam nála – mondja a művész.
– Ha megvertem Zolit, akkor nagyon mérges lett, egyszerűen nem bírt veszíteni. Felfoghatatlan, hogy élete legfontosabb játszmájából végül mégis vesztesen került ki. Felfoghatatlan a hiánya, elképesztő űrt hagyott maga után a szívemben és a zenetörtélemben is.
Az egész világ a zsenit gyászolja
