Ágyhoz kötözve, csövekkel a testében fekszik Budakeszin Krisztofer, az a 18 éves srác, aki a várpalotai hintabaleset legsúlyosabb sérültje. A Bors a lapok közül egyedüliként meglátogathatta a fiút.
Egy hónapja azt mondták az orvosok, búcsúzzak el a fiamtól. Most pedig itt fekszik és él. Nekem ez a legfontosabb – mondja könnyek között Diána Budakeszin, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet bejáratánál. A fiú, Máthé Krisztofer szeptember 2-án sérült meg a várpalotai hintabalesetben. Kómában volt, most öntudatlan állapotban fekszik. Ápolták Győrben, Veszprémben. Keddtől fekszik Budakeszin.
– Majd meglátják: beszélek hozzá és érti! – magyarázza Diána. Belépünk az épületbe. Fehér köpenyt húzunk. Először egy folyosón megyünk át, majd egy tágas termen, ahol öt beteg fekszik. Innen nyílik Krisztofer szobája. Széles ágy és szekrények vannak benne. Fertőtlenítő szagát érezzük.
Pokolian nehéz 35 napot tudhat maga mögött a fiú családja. Bár az orvosok korábban azt mondták, hogy a tinédzser életben maradásának csupán két százalék az esélye, az édesanyja szeretetéből erőt merítő Krisztoferről napról napra egyre jobb hírek érkeznek.
– Végeláthatatlan, nem tudom, meddig tart ez az állapot. De reményekkel teli – halljuk Diánától. A fiú ágya mellett állunk. Anyja szavaira Krisztofer hangokat próbált kiadni magából, látjuk, ahogy erőlködik. Lábával hirtelen kapálózásba kezd. Infúzióra van kötve, gyomorszondával táplálják. Már reagál a külvilágra, mozgatja a végtagjait, és felismeri az édesanyját. Diána pedig minden pillanatot kihasznál, hogy szeretett fia mellett lehessen. Felhőtlen szórakozásnak indult, de az összetartó család sorsát örökre megpecsételő tragédiába torkollott a Várpalotai Napok rendezvénysorozat. Az extrém kalapácshinta egy váratlan pillanatban kettétört, Krisztofer pedig több mint nyolc métert repült, majd fejjel a betonpadkának csapódott. Ottjártunkkor a testvére és a legjobb barátja is ott volt a kórház izolált szobájában, amelyben lábadozik a fiú. A korábban focistaálmokat dédelgető srác hihetetlen mozgékony, látogatásunkkor is csak a lábkötelékek tudták az ágyon tartani. Magánál van, de kommunikálni nem tud. Naponta gyógytornáztatják, és ma talán felültetik már az ágy szélére.
– Tízezer forintot költünk naponta az utazásra, de nem érdekel. Ha kell, gyalog is megteszem az utat a fiamhoz, ha már nem lesz pénzem – mondja az asszony, aki elképesztő lelki erővel tartja magát.
– Itt vagyok melletted, szeretlek fiam! – súgja oda többször is Diána a fiúnak. Krisztofer kezét fogja, ujjaik összekulcsolódnak. Jól látható, hogy szavaira erősebben szorítja meg a fiú az anyja kezét. Kifelé tartunk a kórteremből, csak rövid látogatásra jöhettünk.
Diána is búcsúzik tőlünk: – A legrosszabb, amikor úton vagyok hazafelé. Olyankor csak azon gondolkodom, mit csinálhat éppen szegény. De, amikor itt vagyok, és a szemébe nézek, minden fájdalmam elmúlik.
