Nem a Jagelló-házi királyok bénázása vezetett az 1526-os mohácsi vereséghez. Történészek szerint a jelenkornak át kell gondolnia a viszonyát Mohácshoz, előzményeihez és következményeihez.
Forrás: Wikipédia
Ma van a mohácsi vész 492. évfordulója, és ha nem is vészesen, de közeleg 2026. augusztus 29., azaz az ötszázadik. A magyarok joggal tekintik Mohácsot történelmük egyik legnagyobb tragédiájának, abban viszont nincs egyetértés, min és kiken múlott a vereség. Ezt is vizsgálja egy kutatócsoport.
Nincsenek meg a sírok
Abban nehéz újat mondani, hogyan folyt le a csata, de nagy előrelépés lenne, ha megtalálnánk a pontos helyét és a tömegsírokat – mondja a Borsnak Katona Csaba történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának kommunikációs referense. – Igaz, hogy akár húszezer halottról is szó lehet, ám ha egy ilyen temetkezés helyét nem jelölik meg, azt két-három nemzedék alatt elfelejtik, főképp, hogy a csaták helyszínéről az állandó népesség elmenekül.
Az ütközetben magyar, horvát, spanyol, német, cseh, lengyel katonák, pápai zsoldosok és egy-kétezer török esett el. Az oszmánok legalább kétszeres túlerőben voltak.
A mohácsi csata után a török több hullámban elkezdte Magyarország elfoglalását, ami így másfél évszázadra három részre szakadt: az összezsugorodott Magyar Királyságra – aminek a trónjára a Habsburgok kerültek –, a Török Portától függő Erdélyi Fejedelemségre és a török hódoltság területére.
Ulászló jó király volt
A Hunyadiak utólag a biztonság és a stabilitás korának igyekeztek beállítani Mátyás uralkodását (1458–1490) mondván: ő volt az, aki a törököt sikeresen visszaverte, s az ő idejében létezett az erős királyi hatalom. A negatívumokat elfedve, már ekkor elkezdték ezt az időszakot idealizálni. Ezzel szemben a két Jagelló-házi uralkodót, II. Ulászlót (1490–1516) és a csatában elesett II. Lajost (1516–1526) ostobának és alkalmatlannak ábrázolták, akik a katasztrófához vezető utat előkészítették.
– A modern kutatások kimutatták, hogy főképp Ulászló nagyon is rátermett uralkodó volt. De a Habsburgok – a saját uralmuk jobb megítélése érdekében – szintén ráerősítettek a negatív megítélésére. Évszázadokkal később, a XIX. századi nemzeti romantika terjesztette azt a tételt, hogy Mátyás volt az utolsó nemzeti király, pedig a maga korában ilyen fogalom, hogy nemzeti király, nem létezett. A Jagellóknak utólag járna az erkölcsi elégtétel – hívja fel a figyelmet a történész.
Mátyás, az akarnok
Mátyás valóban kiemelkedő, de nagyon kemény, szinte zsarnoki uralkodó volt. A népmesei igazságos Mátyás nem létezett.
– Józan ésszel is elképzelhetetlen, hogy az uralkodó álruhában járja az országot: a király uralkodik, és nem foglalkozik azzal, mit mond róla a nép – mondja Katona Csaba, aki tovább árnyalja Mátyás jellemét: amikor nagybátyját, az őt trónra segítő Szilágyi Mihályt elfogják a törökök, nem váltja ki, hanem hagyja, hogy kivégezzék. Szeretett volna német–római császár lenni, de hiába foglalta el Bécset, nem jött össze neki. A cseh királyi címet ugyan megszerezte, de a gyakorlatban érvényesíteni nem tudta. Az országban ugyanakkor kétségtelenül rend volt, mert nem engedte például, hogy a főurak „akciózzanak”. De olyan keményen senki nem adóztatta a népet, mint ő.
Nem ültek a nyakunkra
A Habsburgok megítélésén is van mit finomítani. A szakember hangsúlyozza: nem rátelepedtek Magyarországra, teljesen törvényesen lett övék a magyar trón, és cseppet sem volt érdekük, hogy az ország tetemes része török hódoltság alá kerüljön.
A Habsburgok rokoni viszonyban voltak II. Lajossal, aki odaveszett Mohácsnál. (Az, hogy a csatában jelen van a király, természetes volt. Csak a XVII. századtól alakul ki, hogy az uralkodónak nem feltétlenül kell ott lennie, ahol mennydörög az ágyú, csattog a kard, mert nem jó, ha baja esik.)
Mivel II. Lajosnak és feleségének, Habsburg Máriának nem volt gyermeke, egy megállapodás szerint a Habsburgoknak oldalágon igényük lehetett a magyar trónra, és ezt az igényt Ferdinánd (1526–1564) érvényesíthette, a pozsonyi országgyűlés trónra is emelte.
Ki akkor a valódi hős?
– Erdélyi fejedelmeinkre is nagyon büszkék vagyunk: Bethlen Gáborra, Bocskai Istvánra, hogy ők úgymond szabadságharcot vívtak a Habsburgok ellen – folytatja Katona Csaba történész. – Csakhogy van egy hatalmas ellentmondás: ők a valóságban török vazallusok voltak. Minden ellen harcoltak, csak a török ellen nem, viszont a törvényes magyar király ellen igen. Amikor pedig olyan törökverő hősöket emlegetünk, mint Zrínyi Miklós vagy Dobó István, akkor olyanokról beszélünk, akik mind a törvényes magyar király, tehát a haza szolgálatában küzdöttek. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy vannak a hőseink, akik harcolnak a török ellen, de a magyar király egy gonosz, elnyomó Habsburg – figyelmeztet a kutatások ismeretében a szakértő.
