Bizarr művészet - ezt a címet viseli sorozatunk, melyben világhírű alkotók megdöbbentő, megbotránkoztató, sokszor sötét titkairól rántjuk le a leplet. William Shakespeare kétségtelenül a színháztörténet legnagyobb - és legismertebb - alakja. Életműve még úgy is jelentős, hogy könnyen lehet, kétszer annyi mesterművet vetett papírra, mint amennyit ma ismerünk.
Kétségtelen, hogy Shakespeare nem csak az angol irodalom egyik legismertebb alakja, de a világ legnagyobb drámaíróinak is egyike. Noha életművével több évszázad óta foglalkoznak az irodalmárok és a történészek, a mai napig kérdéses, pontosan hány színdarabot is vetett papírra. Noha ugyanis a hivatalos szám a negyven felé közelít - ami önmagában is igen szép teljesítmény -, könnyen lehet, hogy majdnem ugyanennyi darab egyszerűen elveszett, állítják egyes Shakespeare-kutatók.
Noha többen felteszik a kérdést, lehet-e egyáltalán ennyi remekművet papírra vetni, maga az "avaloni hattyú" cáfol rá minderre. Gondoljunk bele: csak 1595 és 1597 között papírra vetette a Rómeó és Júliát, a II. Richárdot, a Szentivánéji álmot, A velencei kalmárt, a IV. Henrik első részét, valamint pár szonettet. És ezek csak azok a művek, amikről biztosan tudunk.
A színdarab rejtélye
Noha a kutatók azt mondják, akár 30 elveszett mű is lehet, csupán kettőnek a címét ismerjük pontosan. Az egyik a Love's Labour's Won, melyről többen úgy gondolják, talán nem is egy elveszett mű, hanem a Sok hűhó semmiért, vagy a Minden jó, ha vége jó egyik címváltozata, a másik pedig a Cardenio, mely története önmagában is olyan kalandos, mint egy Shakespeare-színdarab.
A műről két feljegyzés létezik: az egyik szerint 1612-ben és 1613-ban is előadták, a másik pedig 1653-ban veszi lajstromba William Shakespeare és John Fletcher közös munkájaként. Maga a darab állítólag egy kortárs mű, a Don Quijote de la Mancha első kötetének színdarab-változata. Cervantes könyve 1605-ben jelent meg, és minden meg volt benne, ami Shakespeare-t érdekelhette ahhoz, hogy feldolgozza. De hogy pontosan mit is vetett (illetve vetettek Fletcherrel közösen) papírra, senki sem tudja.
A történet 1727-ben kezdett aztán érdekessé válni: előállt ugyanis egy korabeli drámaíró, bizonyos Lewis Theobald a Double Falsehood című darabbal, amiről azt állította: Shakespeare elveszett Cardeniója alapján készült. Ráadásul azt is állította, nem is egy, rögtön három változat került a birtokába, ezek alapján hozta össze a Double Falsehoodot.
Mondanunk sem kell, az előkerült darab több száz éve izgatja az irodalmárok fantáziáját. Sokan hatalmas átverésnek kiáltották ki, mondván, hogy Theobald csak az író népszerűségét akarta meglovagolni, 2011-ben azonban egy tudós, Gary Taylor olyan bizonyítékokkal állt elő, ami szerint a dolog mégsem átverés csupán. Taylor és csapata ugyanis alaposan összehasonlította a darabot és Shakespeare valamint társszerzője, Fletcher nyelvezetét, és arra jutott, hogy legalább a szöveg egyes részei tőlük származnak - amibe persze Lewis Theobald is belenyúlt. Azaz legalább részben előkerült az elveszettnek hitt Shakespeare-színdarab.
Persze van, aki a mai napig kételkedik. Egyrészt az eredeti Cardeniót továbbra sem olvasta senki (az utóbbi pár száz évben), másrészt Taylor eredményét is felemásként értékelik. "Arra találsz rá, amit keresel... Ha Shakespeare-t keresed egy híres imitátor munkájában, Shakespeare-t találsz, akár ott van, akár nem." Ezt Tiffany Stern, az Oxford Egyetem professzora nyilatkozta a BBC-nek annak kapcsán, hogy bizony Taylorék vizsgálódása kicsit sem volt pártatlan, így eredményeik is kétségesek.
Túl sokat akart - önmagát buktatta le
Nem Theobald az első az irodalomtörténet során, aki azt állítja, elveszett Shakespeare-darabokra lelt.
William Ireland a XVIII. század végén bukkant rá William Shakespeare szerelmes leveleire, kiadatlan jegyzeteire és más irományaira - legalábbis a saját állítása szerint. Eleinte sikerült is meggyőznie a kor irodalmárait az iratok hitelességéről, és valószínűleg ennyiben is maradt volna az ügy, ha nem telhetetlen, és nem állítja: egy elveszett Shakespeare-drámát is talált.
Természetesen a drámát ő maga írta, és köszönőviszonyban sem volt a minősége a legendás drámaíró darabjaival, így azonnal le is bukott. Ezt követően már a többi irat hitelessége is megkérdőjeleződött - és végül persze azok is hamisnak bizonyultak.
