Különleges kapocs fűzte Sinkó Lászlót és lányát, Andreát egymáshoz. Annyira erős volt a szeretet közöttük, hogy az öt éve elhunyt művészt még ma is érzi gyermeke, sőt hétköznapi jeleket is felfedez.
Születésének 80. évfordulója alkalmából emléktáblát helyeznek el a Kossuth-díjas Nemzet Művésze egykori lakhelyén, a Zápor utcában. De a koronavírus miatt nem 18-án, az avatást későbbi időpontra halasztották.
A Nemzeti Színházzal közösen úgy döntöttünk, elhalasztjuk. Nem is lehetne megtartani, és ez így van jól. Apu is így akarná
– mondja Sinkó Andrea, Sinkó László lánya.
A színészlegenda 2015 júliusának utolsó napján ment el örökre két év betegeskedés után. Emléke azóta mit sem halványult.
– Igyekszünk feldolgozni, hogy nincs már velünk, de a hiánya nem múlik. Ha leülünk a családi asztalhoz, mindig szóba kerül. Néha még elsírom magam. Rendszeresen látjuk a tévében, legutóbb a Hídembert adták.
A tesóm talált tegnap egy tizenöt éves videófelvételt, ahol vitorláznak apuval. Ki vannak téve a fényképei, és járok a temetőbe, de úgy gondolom, nem ott van. Volt köztünk egy köldökzsinór, amit még mindig érzek. Ennek vannak jelei. Sokszor érzem, hogy tudok apuval kommunikálni.
Híres család
Ha például nehéz élethelyzetbe kerülök, ha csak picit is hallom, ahogy a saját családi szlengekkel, szójárással beszél hozzám. Ettől megnyugszom. Ha egyedül vagyok, akkor tapasztalok olyat, mintha ott lenne. Például vannak virágok a lakásban, és az, amelyik az ő fényképénél van, mindig virágzik.
Van egy növényem, ami tönkrement, és beletettem a vödrébe. Az Übü királyban volt egy vödre, azt ütötte a darabban. Ezt a vödröt megtartotta, miután levették a darabot. Később az enyém lett, ebbe tettem ezt a cserepes növényt, ami soha nem virágzott. Azóta virágzik! Döbbenet.
Andi gondolatban felüti a családi kalendáriumot kedvenc történetek után kutatva. Édesapjáé ahhoz kötődik, amikor Andi tornászként kint volt Szöulban az olimpián.
Még nem volt internet, nehéz volt Dél-Koreából kommunikálnom a szüleimmel
– idézi fel.
– Amikor lement a verseny, jól sikerült, senki nem számított rá, hogy hatodik leszek, szóltak a tévések, Gyulai István, hogy felmehetek a közvetítőbe, tudok a szüleimmel beszélni. Boldog voltam: anyuci, apuci, hogy vagytok? Ugye nem voltam kövér a tévében? Vagy négyszer megkérdeztem. Furák voltak, merevek. Még jó, hogy nem mondtam cifrákat, mert amikor hazajöttem, kiderült, hogy a magyar rádió élőben adta a beszélgetést, csak velem elfelejtették közölni.
Most, hogy közeledik Sinkó László születésének 80. évfordulója, Andi egyre többször gondol arra, hogy még maradhatott volna.
– Olyan, hogy hátradőlve, pihengetve élvezte az életet, nem volt. A színpadról azért jött le, mert betegeskedett.
Halála előtt fél évvel kapta meg a Nemzet Művésze díjat, ami ad egy biztonságot, boldog nyugdíjaséveket biztosít. Ez nem nagyon jött össze. Mégis, ha visszagondolok az életére, az elégedettséggel tölt el. A szakmailag mindent elért, és a sikerek mellett szerető, összetartó családban élt. Imádtam a közös apa-lánya programjainkat, amikor az Olimpia Hotelbe jártunk szaunázni, ebédelni. Csodálatosak ezek az emlékek, jó, hogy vannak.
