Dráfi János – ki ne értené meg? – bosszút akart állni azon a férfin, aki téglával verte szét gyermeke fejét. Szerencsére az ügyvédje észrevette, mire készül, s még időben közbelépett.
Hogyan tudta feldolgozni a feldolgozhatatlant?
Sehogyan, megtanultam vele együtt élni. Eleinte meg akartam ölni a lányom gyilkosát. Be is csempésztem a tárgyalására egy nagy szöget, de szerencsére ott volt józan észnek az ügyvédem. Higgadtan elmondta, hogy ez alsó hangon tizenöt év lenne, mert előre megfontolt szándékos emberölés lenne a vád. Akkor a másik két gyermekem apa nélkül maradna. Éreztem, hogy ezt nem tehetem meg. Akkor nyugodtam meg egy kicsit, amikor másodfokon jogerősen kimondták az ítéletet: Életfogytiglan.
Hogy élte meg a tárgyalásokat?
Rosszul. Főleg azért, mert első fokon úgy éreztük, hogy még minket néznek le. Engem a gyilkos mögé ültettek. De a legrosszabb az volt, amikor a volt feleségem meglátta a bíró asztalán azokat a fotókat, amiket kegyeleti okból nekünk nem mutattak meg. Ahol a kislányom volt látható a gyilkosság után, csupa vér volt. Fel is kiáltott a feleségem: Az én lányom? Mire a bírónő zavarában leejtette a mappát és szanaszét repültek a fényképek. Nem kívánom ezt senkinek, rettenetes látvány volt.
Sikerült választ kapni arra, hogy mindez miért történt?
Nem. A gyilkos végig tagadta, hogy ő ölt volna. Sőt amikor másodfokon az utolsó szó jogán felszólalhatott, annyit kérdezett, hogy hol perelheti be azokat a lapokat, amelyek takarás nélkül lehozták az arcát. A bíró meg is jegyezte, hogy ilyet ő még életében nem is hallott.
Végleg lezárult az ügy?
Sajnos még nem egészen. A gyilkos Strasbourghoz fordult és beperelte a magyar államot a fogvatartási körülményei miatt. Én meg egyszerűen nem akarom, hogy a lányom gyilkosságán nyerészkedjen, esetleg védelmet kapjon a börtönben.
A két gyermeke kisebb volt, mikor a tragédia történt, de már kamaszkorba értek ők is. Hogy viszonyul hozzájuk a történtek után?
Eleinte nagyon fogtuk őket, de hamar rájöttünk, hogy nem lehet burokba zárni a gyerekeinket. Nem mondom, hogy könnyű elengedni őket ide-oda, de egyszerűen muszáj, mert ez a normális. Mondják, hogy az idő mindent megold. Ezen az úton vagyunk rajta, persze elfelejteni sosem fogjuk Dominikát, nem is akarjuk.
Végzetes ütést mért egy téglával
