Kiállásával és őszinteségével nemcsak saját ügyére szeretné ráirányítani a figyelmet, hanem sorstársainak is reményt ad a tavaly októberben megtámadott Makai Viktória. A nőket ért szexuális erőszak ellen kampányt indító futónő otthonában fogadta a Bors munkatársait, és visszatért velük a borzalmas történések helyszínére.
A legtöbben magukban tartják a velük megtörtént borzalmakat. Ön hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy kiadja magából?
A kórházban írtam meg az első rövid beszámolót a sportolói oldalamra a támadás utáni napon. Egy szűk réteg követi, akikkel mindent megosztok a futással kapcsolatban. Álmomban sem gondoltam, hogy hamarosan hatalmas felhajtás vesz majd körül. A betegágyon aztán gyorsan tudatosult, a velem történtek óriási hatással vannak az emberekre. Minél többször elmeséltem, annál könnyebben tudtam beszélni róla. Egy idő után már „külső szemlélőként” emlékeztem vissza a szörnyű pillanatokra. A traumám szempontjából a feldolgozásban sokat segített, s szívesen kommunikáltam róla.
Később egy kampányt indított a nők elleni erőszak ellen a blogján. Mi motiválta?
A támadás után három nappal hagytam el a kórházat. A férjem és az unokatestvérem álltak a legszorosabban mellettem. Azt javasolták, utazzam és zárkózzam el a nyilvánosságtól, de tudtam, az nekem nem segít. Így már a hazaúton szereztünk egy fotóst, aki profi képeket készített rólam. Az arcomon ekkor még jó látható jelei voltak a bántalmazásnak… Nem akartam, hogy negatív legyen a kicsengése, ezért kizárólag pozitív üzenetekkel posztoltam a külvilág felé. Akkoriban szerveztek szolidaritásfutásokat és önvédelmi oktatásokat, amelyeken szívesen vettem részt.
Eleinte rengeteget nyilatkozott, de az elmúlt hetekben kerüli a nyilvánosságot. Tudatosan?
A RunAway kampányba beleraktuk mindazt, amit kommunikálni szeretnénk. Amit meg kellett tennem áldozatként és állampolgárként, azokat megtettem. Úgy gondolom, többlettartalmat már nem tudok hozzátenni, ezért visszaléptem, s jelképesen visszaadtam a törvénykezésnek az ügyet.
Eddig két tárgyalási napon vannak túl. Hogyan élte meg ezeket?
Az elsőre nagyon készültünk. Sokkoló volt. Amikor a kommandósok bilincsbe verve hozták a lehajtott fejű, síró férfit, még én is részvétet éreztem iránta. Az óriási kamerák kereszttüzében egy érzelmi hullámvasúton éreztem magam. A második alkalom semmiben sem hasonlított erre. A bírósági ellenőrzésnél hárommal állt előttünk a már otthonról, a GPS-es futóórámhoz hasonló nyomkövetővel a lábán érkező István. Színes baseballsapkát és napszemüveget viselt, hirtelen egy hollywoodi filmben éreztem magam.
Az abszurd jeleneten utólag már tudnak mosolyogni?
Magánemberként összemosolyoghatok a férjemmel, de a törvényhozás részét baromira komolyan gondolom. A legfontosabb kérdés, hogy egy ilyen precedens értékű ügyben végül milyen döntés születik, és az is, hogy a gyermekeinknek milyen világban kell felnőniük. Nincs elrettentő értéke annak, hogy a nyílt utcán elkövetett szexuális erőszak után az elkövető házi őrizetbe kerülhet a családjához. Akit most még gondolati szinten foglalkoztat ilyesmi, szerintem befolyásolhatja akár ennek az ügynek a végkimenetele is, hogy lesz-e belőle valaha tettlegesség vagy nem.
A második tárgyaláson végre sikerült a szemébe néznie a támadójának. Mit látott benne?
Csupán annyit, hogy kellemetlenül érzi magát. Ezenkívül semmit. Ettől függetlenül elégtételt jelentett számomra. Az emberi gesztusok hiányoztak, de ha már nem állt fel velem szemben, nem nyújtott kezet, akkor az volt a minimum, hogy az eljárás során legalább egyszer a szemembe nézzen. A sokat emlegetett bocsánatkérés még nem történt meg.
Hét hónap börtön után májusban házi őrizetbe került H. István. Ugyan az otthonát csak engedéllyel hagyhatja el, lehetősége lett volna üzenni valamit…
Állítólag az eljárás elején írt egy levelet, de közöltem, hogy csak a jogerős ítélet után kívánom elolvasni. Azonban a Facebookom nyitott, s a telefonszámom is bárki számára elérhető. Annyi gesztust tehetett volna, amennyit csak akar.
Az ügy körüli „felhajtásból” ítélve bizonyára sokan megkeresik.
Rengeteg ismerős és ismeretlen ember fejezi ki a támogatását, de a legmegrázóbbak azok a történetek, amiket leírnak magukról. Valaki pont úgy veszítette el a szüzességét, ahogy engem megtámadtak, más a családon belüli szexuális zaklatásairól vallott, egy harmadik pedig az évekkel ezelőtti nyaralásán átélt borzalmakról beszélt. Ezek baromira kifordították a világképemet és az emberekbe vetett hitemet. Én nem vagyok szakember, nem voltam erre felkészülve, és legalább annyira traumatizált, mint a velem történtek.
Máshogy tekint a férfiakra a történtek után?
Általában az emberekkel kapcsolatban változott a véleményem. Sok illúziót veszítettem, de a nagy részüket nem sajnálom.
Hatással volt a magánéletükre a támadás?
A bántalmazásoktól keletkezett hematómák miatt a látásomat gyorsan elveszítettem, így nekem inkább az érzések és hangok maradtak meg, de a férjemnek ezek mellé a látvány is párosult. Az emlékek sokszor bevillantak neki azóta, ami természetesen visszahatott a magánéletünkre és az intimitásunkra is. A verés kapcsán rengeteg negatív érzés alakult ki bennem, amik hatottak a nőiességemre.
Az álmaiban visszatérnek a borzalmak?
Többször álmodtam olyat, hogy kergetnek, és olyat is, hogy próbálom használni az erőmet, de nem sikerül. István is megjelenik az álmaimban, a mindennapi gondolataimban is benne van, de a konkrét támadást szerencsére nem élem újra.
Mik a tervei?
A bíróság nem az én színterem, de nagyon szeretném az egyének felé eljuttatni az „üzenetemet”. Készülőben van egy magyar film, ami egy megerőszakolt nő történetéről szól. A producer és a rendező megkeresett, többször is beszélgettünk a karakter megformálásával kapcsolatban.
Hogy érzi magát most?
A sérülések már begyógyultak, a lelki sebeken folyamatosan dolgozom...
