Szita Bence gyilkosa: Nincsenek rémálmaim!

Mivel tölti bent a napjait?

Korábban dolgoztam, mappákat fűztem, de abbahagytam, mert kifogásolták a munkám. Valójában egész nap heverek, félálomban vagyok, mert nagyon nehezen alszom, azt is csak gyógyszerekkel. Most beadtuk a kérelmet arra, hogy gimnáziumba járhassak. A tanulás mindig érdekelt, szeretem a kihívásokat.

A rabtársaival sem tölt időt? Kisállata sincs?

Sem állatom, sem barátom nincs itt bent. Egyedül vagyok.

A kinti világból tartja a kapcsolatot valakivel?

Egy darabig leveleztem a családommal. Négy éve beszéltünk utoljára. A lányom akkor, az utolsó levelében megkérdezte, gond lenne-e, ha ezentúl szót fogadna azoknak, akik folyamatosan azt tanácsolták neki, hogy kár erőltetni a kapcsolattartást, úgysem jön ki az apád. Én azt feleltem, hogy nem gond. Igaza van. Azóta nem tudok róluk.

Ők hittek az ártatlanságában?

Ezt sosem tudtam meg. Csak remélem. De már azt elítélték, hogy ott voltam a helyszínen. Apa, legalább értsd meg, mi történt – ezt mondogatták.

Ha esetleg valaha mégis kiszabadul, felveszi velük újra a kapcsolatot?

Nem, a játékot hagyjuk a színészekre. A családomtól már előtte, a válásomkor is kaptam egy nagy pofont.

Akkor mi élteti?

Megmondom magának őszintén, hogy azt még én magam sem tudom. A lelkem mélyén nem ringatom magam abban a hitben, hogy kijutok innen. De persze a remény hal meg utoljára. Négy éve fogadtam egy ügyvédet, átnéztük az összes nyomozati anyagot, és tizenhét olyan pontot találtunk, ahol a bíróság mulasztott. Strasbourgba beadtuk, és már elfogadták, vizsgálatra alkalmasnak találták. De nézzünk szembe a tényekkel. Ha nem is tényleges életfogytiglan, akkor is 25 év lesz ennek a vége. És persze már ez is jó volna, de még az is hatalmas idő. Ha ki is kerülök, 67 leszek. Talán az éltet, hogy ezelőtt már volt családom, dolgoztam, gyerekeket neveltem. Van egy élettörténetem, van mire visszaemlékezni itt.

Mi lenne az első dolog, amit tenne, ha kijutna?

Meglátogatnám V. Andrea (az ügy koronatanúja, korábban öngyilkosságot követett el – a szerk.) sírját, vinnék rá virágot. Oda mennék legelőször.

Bence sírjához kimenne?

Nem. Hiszen akit nem ismer az ember, annak a sírjához sem megy ki. Nagyon sajnálom azt a kisfiút, de nem ismertem.

Sosem találkoztak Bencével?

Nem, soha. Akkor láttam először, amikor fent voltunk a kocsibeállón, és Bogdán kihúzta a kabátjánál fogva. Én álltam, és néztem. Emlékszem, amikor az egész után Erika azt mondta: megkönnyebbültem. De a sírt sem én ástam, nem véletlen, hogy a föld alatt az én cipőnyomomat meg sem találták.

Ön azt mondja, nem vett részt Bence meggyilkolásában. Akkor miért nem szólt a rendőröknek?

Nézze, én akkor fel sem fogtam, mi történik, számomra ez az egész nem volt valós. Már változtatnék ezen, sajnálom, hogy nem voltam elég erős ahhoz, hogy megakadályozzam. De abban a helyzetben nem volt elég erőm. Korábban idegösszeomlásom volt, egy vonat elé is kiálltam, öngyilkos akartam lenni, emellett gyógyszerfüggő voltam.

Nincsenek rémálmai?

Sokan kérdezik, de nincsenek. Álmaim sem, nem igazán tudok aludni, csak gyógyszerekkel.

Bogdánnal együtt ültek Sopronkőhidán. Találkoztak?

Nem, a bíróságon láttam őt utoljára. A betegségéről és a haláláról értesültem. Nagyon sajnálom őt.

Bogdán nem egészen így nyilatkozott önről. A halála előtti interjúban azt mondta, ha találkoznának, át­harapná a torkát.

Nem vagyunk egyformák. Én nem ezt kívántam volna neki.

Ha még egyszer Sándor (Bence nevelőapja – a szerk.) szemébe nézhetne, mit mondana neki?

Sanyinak? Semmit. Tudja, nyolc évig dolgoztunk együtt, ismerjük egymást, jóban voltunk. Szerintem a lelke mélyén tudja, hogy nem én tettem.